Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - Iszlai Zoltán: Pokoltornác

Egyikőjük sem fedezte föl, ezt a viszonylatot, amely most — lám — komoly szerepet fog játszani sorsunkban.

Január 7. Jól volt ma reggel. Megijesztett mégis azzal, hogy mikor mosdatták, bal oldalt fent, ahol érzékel, fájt a háta. Megitta feketéjét, a fél narancslevét. Aztán jött a sebésze. Elbúcsúztam tőlük. Az alacsony, mozgékony doktor, úgy láttam, kifejezetten fölvidítja. A titkárságon pontosan megtudom: ma lesz a konzílium. Másnap pzek szerint felhívhatom a professzort. Jóval többet fogunk a mainál tudni... remélem. 1 >

Január 8. Hajnalban otthon már álmodtam is Erzsébetről. Fehér szoknyában volt Nyíregyházán. Fél évtizede elhunyt apja azóta lebontott kis házában vendégeskedtünk. A társaság — melyből három éve meghalt édesanyja sem hiányzott — elnézte Erzsikének, hogy nyaralás közben is kell használnia állandó katéterét.

Az idő igen hidegre fordult. Húgommal el kellett mennünk Piliborosjenőre. A nagy hideg és a hóesés ellenére jó hangulatban érkezünk meg a kórházba.

Nagy újsággal fogadott a betegkompánia. Klárika az alumínium támasztékával kiment a toalettre. Elesett. Bordatörést szenvedett. Úgy hozták a WC-ből visza. Most le van ragasztva elől; mást azonban nem csináltak vele. Az egészséges borda magától forrad.

A másik újság az, hogy a nagyviziten részt vett a nagyhírű professzor is, az onkológiáról. Bemutatkozott. De Erzsébet azonnal fölismerte. Sokáig vizsgálták a szemfenekét. — Csak nem az agyammal van valami baj? — kérdezi szegénykém remegő hangon. — Egy ilyen operációt már akkor se bírnék ki, ha biztosan tudnám a jó eredményt, ha visszaadná a mozgásomat.

Földúltan búcsúzom Tőle. Igyekszem azonban palástolni rettegésemet. Az első emeleti lépcsőfordulónál nem bírom tovább. Húgom vállán először zokogom el várható árvaságomat. Kiszakad belőlem egy suta vers is. Egy év múlva, kijavítva, része lesz a Róla írandó lírai Siratónaplónak.

Január 9. Reggel, beteglátogatás előtt, beszélgetek a vezető főorvossal. Lemondott Erzsébetről. A konzílium úgy döntött: nem sugározzák. Csak hormonkezelést adnak. Nincs remény a mozgás visszatértére. Az a zsibongás, amit Feleségem érez, tévképzet. Mióta infúzión van, rosszabbodott az általános állapota. Légzőfelülete csökkent. Nem tudja működtetni rekeszizmait. A tüdőgyulladás veszélye fenyegeti. Hónapjai nem, egypár hete lehet hátra.

Logikailag értelmetlenül, lelkileg jogosan ettől kezdve Erzsébet haláláig gyűlölöm ezt a nagyszerű embert. Jól tudom: nincs igazam. Az ő igazát azonban elfogadni, magamévá tenni képtelen vagyok. Látom, hogy észleli ellenszenvemet. Tapintatosan kerüljük egymást ezután, ha lehet.

Délután kimegyek Erzsébet közvetlen kollégáihoz, közeli barátaihoz, a kisvállalkozókhoz. Náluk kiadott könyvemért, a pokolian vidám Makutyi dumákért ott veszem föl az esedékes honoráriumot. Rettenetes a hangulatom. Különösen Katalinnak, a legjobb kolléganőmnek panaszkodom.

Este bemegyek. Zaklatottságomban képtelen vagyok megállapítani, hogyan érzi magát. Eszter is bent van. Délben Erzsébet elfelejtette bevenni az orvosságát. Két adag van az éjjeliszekrényén előkészítve. Joghurtot nem kér. A banánból fogyaszt. Az őszibarack ivólevet romlottnak érzi. Megszagolom az őszibaracklevet. Megkóstolom, aztán kiöntöm a női WC-ben.

Amikor kijövök, nagyot néznek a folyosón ülők. Én azt felejtettem el, hogy az emberiségnek melyik neméhez tartozom. Arra gondolok, ha Eszter lányom a szállodai gyakorlatából el tudna szabadulni délben, be kellene mennie édesanyjához, hogy evésre biztassa.

Január 10. Reggel 3 és 5 óra között megint álmodom vele. Eszter lányom kivételesen hat órára ment dolgozni. Az álom nem tiszta. Erzsébet előjött egy hatalmas boronaház sötétlő kapualjából. Panaszkodott epe okozta puffadására. Levetette magát egy megbar- nult szalmakazalba. Ősz volt. Ő zokogott, vigasztalhatatlanul.

A rossz álom reggel besimult a borzasztó valóságba. Az ápolónők szóltak, hogy Erzsi65