Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - Iszlai Zoltán: Pokoltornác

vadgalamb profilja. Van egy jólsikerült kettősportrém. Róla vettem föl meg a kedvenc vadgalambjáról, amit lánykorában odaszoktatott magához; udvarukba.

Borika orrahegyét — annyi nőével s férfiéval ellentétben — télen melegen tartotta valami belső sugárzás. A legnagyobb hópelyhek is hamar olvadtak rajta.

Borika eltolta feje felől a bundáját és az eget nézte.

A mentőautó belül rozogán festett. Festetlen volt, barátságtalan. Gyanús pokrócokat adtak; tegyem a feleségemre. Lefaroltunk a hegyi útról. Bekapcsolódtunk a karácsony utáni, latyakos forgalomba. Igyekeztem szóval tartani társaságomat.

Mindenki fáradt volt, csak Bori meg én nem. Erőpróbára gyürkőztünk. Naivul előregondolt ő is, mint bármikor, dolgos életében. Mondta ugyan, hogy milyen peches. Most még egy operációja lesz, s ez legyöngíti. Mire én — részben a főorvosi retorikára támaszkodva — előadtam egy-két gerinchelyrehozatali lehetőséget. A fiatal orvos majd elaludt a tárgyalásunktól.

Beúszott a Keleti pályaudvar a mentőautó látóterébe.

— Vajon mikor tudunk innen megint hazautazni? — kérdezte kissé letörten Bori. Megszorította a kezemet. Gyöngére sikeredett. Pedig meglehetősen erős kézszorítása volt egyébkor.

Egyébkor mentőautóban, deréktól bénán, sohasem feküdt. A pályaudvar homlokzata elfordult. Közeledtünk.

A klinika egyik hátsó ajtajánál megálltunk. A portás csodálkozott. Én is. Úgy tudtam, minden meg van beszélve, előkészítették a kórtermet.

Ismertem ezt a helyet. Vidám végű kisregényemnek lett egyik színhelye. Családunk áldása kísérte akkor az intézményt s gyógyászait. Feleségemet most betolták egy fölvételi helyiségbe. A fáradt mentőorvos elment. Intézkedni. Egy fáradt nővér ruhákat szedett elő valami szekrényből.

Kiléptem a folyosóra. Igyekezete stimmelt. Rá volt írva az ajtóra, hogy RUHAKIADÓ.

Vékonypénzű orvos érkezett a kattogó lifttel. Megnézte feleségemet. Betegesen lógatva csóválta fejét. Kiment. Utána léptem. Ő azt mormogta, hogy operál. Hogy várakozásunk később hosszúra nyúlt-e, nem tudom. Feleségem gúnyosan sötét tekintettel nézte a jövés-menést a betegátvevővel kombinált ruhakiadóban. Arra gondoltam, joggal haragszik. Aztán arra tippeltem, hogy félreértés van. Vagy: az átszállítást megbeszélő orvos részeg, meghalt, s így nem található.

Újabb gondterhelt orvos érkezett, csattogó liften. Elvette a röntgenleleteket a riadtan álldogáló mentő-ifjonctól. Föllebbentette feleségem alsótestéről a lepedőt. Elégedetlen arcot vágót. Kifele indult. Sikerült őt is utolérnem. Fél cigarettára gyújtott. Bemutatkoztam. Bemutatkozott.

— Menthetetlen — közölte. — Nem vesszük fel.

Ahelyett, hogy megfojtottam volna, próbálkoztam hivatkozni a Megbeszélésre. Vállat vont. Ahelyett, hogy átharaptam volna nyaki ütőerét, megkértem, találjon ki valamit, hogy ne menjünk vissza szó nélkül. Félt tőlem. Visszament. Ezt találta ki:

— Úgy döntöttünk, hogy az utókezelést mégis a másik kórházban kapja meg.

Fölemelte feleségem hasáról az otthagyott felvételeket. Föllebbentette lábáról a lepedőt.

Kritikai kioktatásomul csak félig eresztette vissza. A jóérzésű mentős megigazította. Az orvos kezet nyújtott feleségemnek. Valamit még mondott. Bori szája is megmozdult.

Az ajtóból ezt csak láttam. Nem hallottam semmit. Nem tudtam meg soha, mi lehetett a dialógusuk. Az orvos kijött. Azt mondta nekem: tudja. Zokogva elfordult. Nem vigasztaltam. A másik fél cigarettája után nyúlt. Kétségbeesetten visszanézett.

— A bordáin is vannak áttétek. Nem érdemes kínoznunk tovább.

Elfelejtettem a nevét az ottani orvosoknak. Nem fogom elfelejteni az itteniekét. A hegyi ápolókét. Példázatos volt, ahogy Borikáról 1986. december huszonhetedikétől gondoskodtak, 1987. január 26-ig.

A legutolsó, a visszaútról sincsenek irodalmilag használható emlékképeim. Egyfojytá- ban beszéltem. S beszélgettem a megdöbbent fiatal orvossal. Fogalmam sincs, miket,

60