Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Iszlai Zoltán: Pokoltornác
Komolyan figyelmeztettem: ha továbbra is csak cigarettázik és nem eszik, annak komoly következményei lesznek. A mellettünk ebédelő, egérszerű epeműtétes asszonyok is vidáman biztatták, hogy nagyon jó az a sóskaszósz. Igazán nem értik, miért kell azt, kedveském, otthagyni. Ekkor hatolhatott fel a bénulás a derekáig, mert valósággal összecsuklott ültében. Először azt hittem, hirtelen rosszul lett. De kiderült, hogy a bénulástól eltekintve rendben van. Csak éppen mi ketten, a Lányommal, beteghordói szakértelem nélkül, már sehogy se tudnánk felelősséggel visszatenni az ágyba. Az épp ügyeletben tartózkodó beteghordó fiú ügyesen visszahelyezte. De jelezte az ápolónővérnek, hogy a katétert, amit az operáció után már elvontak, vissza kellene állítani, mert Borika deréktól lefelé már nem ura semmijének. A katétert visszaillesztették, majd Borika nyugtátokat kapott. Estére megint masszírozható volt a lába. Magányos Húgom finom sportkrémet hozott, hogy a gyakori masszírozás nehogy felsértse a bőrét. A másnap, december 27-én rövid szabadságáról megtérő több kezelőorvos Borika helyzetét meglepőnek találta és mondta. Már kora reggel elárulták nekem nyugtalanságukat, amikor bevittem Borikának az ő kedvére főzött feketekávét, és megpróbáltam némelyikükkel beszédbe elegyedni a folyosón. Alighogy hazaértem a kórházból, már akkor — ki tudja miért? — rosszat sejtvén kaptam egyikőjüktől egy telefont. Miszerint fölgyorsultak az események. Borika frissen elkészített gerincfelvételével egyáltalán nincsenek megbékülve. Konzultálás után a felvételeket is, meg őt is átszállítják az idegsebészetre. Oda, ahol nekik régi jó konzulenseik vannak. Egyúttal oda, ahol az előre megbeszélt terv szerint átveszik Borit további kezelésre. Amíg Eredeti Feleségemet a gyógyszállításra felkészítették, időtöltésül egy addig ismeretlen sebészorvos szakszerű előadást tartott nekem. Abból a témából értekezett, hogy mit lehet csinálni manapság Eredeti Feleségem gerincével. Amely is, úgytetszik, harántlézió áldozata. \ E harántlézió gyakori baleseti sérülés; autóversenyzők, motorversenyzők, síelők, sárkányrepülők és merényletek áldozatai szokták kapni. Főként akkor, ha nem vigyáznak eléggé magukra és versenyeznek. Valamint terroristák-látogatta jegypénztárak előtt nem vágják magukat idejében hasra. Kétségbeesésemben azt találtam mondani az előadását — lévén föltehetően értelmiségi hallgatósága — retorikailag kikerekítő orvosférfinak, hogy Borit egyik sport versenyszerű űzésére sem szeretném rábeszélni, hogyha meggyógyulna. Ekkor bizonyosodott meg arról, hogy velem tárgyilagosabb is lehet. Utalt arra a veszélyre, hogy a mutatott elváltozások rosszindulatú áttét következményei lehetnek. Ellenük az szól, hogy mindeddig nem találták meg az eredetét. Ezért a maga részéről bizakodik. Javasolja, én is ezen az alapon tájékoztassam Borit, akinek türelméről már sok szépet hallott. Kinéztem az ablakán. Megint szállingózott a hó. Elköszöntem a nyílt beszédű javasembertől. Lementem Borikához az előcsarnokba. Már áttették a hordágyra, és hamarosan a teherliftbe szálltunk. A liftkezelő azt a gombot nyomta meg a teher lift klaviatúráján, amelyik a földszinti és az alagsori gomb között helyezkedik el. Máig bízom abban, hogy csak az én rettenetesen gyanakvó szemem szúrta ki azt a bizonyos még tovább irányító gombot. A mentőautó hátsó ajtaja nyitva állt. A hóesés miatt mégis várni kellett icipicit. A benti hordágy mellé kitolják a szállítótérből a mentőágyat. Nem ázhatott meg. Borika orrára kövér hópelyhek ültek. Kicsikét megvékonyodott kezét fölemelte. Szív- szaggatóan rámmosolygott. Lefricskázta a harmatcseppet. — Látod? Az orrom meleg — suttogta. A fiatal mentőorvos idegesen tessékelt. Én Borika arca fölé tartottam csinos bundáját. Intettem a fiúnak: beszélgetésünk nem rá tartozik. A mi titkos játékunkhoz tartozott. Amikor esett az első hó, Eredeti Feleségem általában kidugta bele az orrát. Mozdulata oly kecsessé tette az arcát, mint amilyen lendületes egy 59
