Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - Iszlai Zoltán: Pokoltornác

oldalra, hogy én is elhelyezkedjem épp újra fuldokló Borikám mellett, és megfogjam iszonyú mai magányom későbbi vétlen okozójának bal kezét, amely hosszan tartó vibrálással remegett, odasúgtam a Hargita fiának, hogy az Erzsébet hídon hajtson.

Bólintott. Egy szempillantás alatt a Margit hídon találtuk magunkat. Az útirány betartását ellenőrizni, bevallom, addig a pontig nem tartottam elengedhetetlennek. Akkor azonban megérdeklődtem, hogy hát ismeri-é a közlekedést Pesten. Miért tetszem ezt kérdezni, hát az Erzsébet hídon mégse lehet?

Borika — akit valójában a híddal megegyező névre kereszteltek — ha nem sírnia lett volna muszáj, erre a remek fordulatra előbb édesen elmosolyodott volna. Utána szelíd szavakkal elküldte volna a vállalkozó szellemű nagyjószágot az anyatanfolyamra és — mivel ő se^x íopta a pénzt egész szorgalmasan munkás életében — nyíltan nem fizetett volna neki egy fityinget sem.

Észrevettem, hogy szeme sarkából így is fürkészi a Margit híd hömpölygő autócsordáját, amelybe ennek a szerencsétlennek a buzgóságából belekerültünk. De fújt a szél és hordta a darás havat. Ezért nem akartam kockáztatni az egyetlen hál’ istennek jó meleg helyet, ahol legalább a megfázástól óvhattam, ha a kerek két hónapra rá bekövetkező földrőltávoztát nem is tarthattam, emberi erőszakommal, vissza.

Mint Csaba királyfi csillagösvényen, úgy cammogtunk végig a Nagykörút kora délutáni csúcsforgalmában. Elhallgattuk egymás előtt a félelmünket, hogy hátha emiatt a lükő kis ember miatt, a szülőföldjéről hazánkba üldözött fél vértestvérem (apámnak vértestvére) miatt lekéssük a szakértőt. És — betegen, fáradtan — ugye hoppon maradunk.

Nem ismertük a szakértőt, mert magától értetődően megvárt bennünket. Engem is bevonva, szégyenlősen csukladozó Borikámat is nyugtatgatva oly alapos munkát végzett, amilyent Eredeti Feleségem halálos ágyán is megtett tanúsága szerint, más bajmegállapító orvosánál nem észlelt.

Nekem is kedves volt ez az ember, az ég áldása és köszönetem kísérje élő porában. Azt is szerettem benne, hogy nem zárt borítékban adta vissza a vélelmezéseit. Élolvashattuk az ő — sokfelé kiterjedő vélekedéseit — a betegség természetéről. Más kérdés, hogy Borit ő sem gyógyította meg érzékeny keze rátételével. Pedig én, úgy is, mint leendő járkáló sírontúli, igenis eszelősen vártam tőle a lázártalanító krisztusi szemfényvesztést.

Erről az autóutunkról — azon kívül, hogy a Wartburgos pap bácsi is elhagyott azóta engem — több mondanivalónk Borikával nincsen. A vizsgálókórházhoz már simán eljutottunk. S tekintve, hogy a vizsgálat után a kedves és fiatal professzor biztatására még jól ki is öklendezte magát a csillogó-villogó vadonatúj toalettben, átmenetileg megkönnyebbe- dett. A kórházkapuban megint előjöttek a tünetek. De ott már nem teketóriáztak vele sokat. Kapott egy görcsoldó injekciót. Jobban lett. Megkezdhette második kórházi tartózkodását, amelyet változatossá csupán az említett utolsó autóutazása színesített.

Reménységünk az odaútra is jócskán maradt. Borikám igen sikerült epeoperációja után még csupán három napja kezdett bénulni, alsótestiieg. Az ünnepi ügyeletet tartó gyógyászok nem láttak különösebb okot bolygatására. Magányos Húgommal masszírozgattuk a lábát. Karácsony előestéjén már nem tudott egy lépést sem tenni vele. A fiatal, kedves idegorvos felállította — akkor még megállóit — s meggyőzte magát, hogy nincsen ok a beavatkozásra. Az ünnepi ügyelet rendben folyt tovább.

Mi gyanakodva masszírozgattuk Borika lábát a húgommal, és az operáció kiállott izgalmait kezdtük a jövőről való beszélgetéssel levezetni. Karácsony első napján — az ápolónő értetlenkedésére — egy ügyeletes idősebb idegorvos is belépett a sorompóba. Bori már nem tudott fölállni sem. Az orvos mindenesetre javulást helyezett kilátásba. Engem pedig azzal igyekezett megnyugtatni, hogy bár komolynak látszik a dolog, egyelőre ki kell várni a végét, mert amúgy sincs mód a lényeges beavatkozásra.

Karácsony másodnapján Lányommal utoljára ültettük bele családunk lelki összetartóját a folyosóról behozott tolókocsiba. Elszívta utolsó cigarettáját, gyönyörködött a havashegyes tájban, de — mint az elmúlt hónapokban sohasem — megint nem volt jó étvágya.

58