Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Iszlai Zoltán: Pokoltornác
Viszonylag új csizmájában és előző évben külön keresményéből 23 ezer forintért vett félbundácskájában, a tőlem 1983 karácsonyára kapott fókasipkájával együtt csinos volt. Kifesteni csak a szemét merte. Diszkrét kékes-zölddel a szemhéját, ami annyira jól ment híresen egyiptomi szemvágásához. A száját — igen, azt a viszonylag vastagat, meleget — azért nem festhette ki, mert a papírzsebkendő, amelyet előtte kellett tartania, hogy némiképp palástolja az újra és újra képződő légbuborékok távozását, a legkínosabb robbanások elfojtásának igyekvése miatt leszedte volna róla a legcsókállóbb festéket is. Ha idejében érkezett volna a megrendelt maszek taxi, már nem is kellett volna levennie a bundát. De — késett egy-két negyedórácskát. Izgulnunk kellett hát. És találgatnunk. Vajon a máskor mindig pontos kisvállalkozó, a Forspont — amely birtokolt kényelmes nyugati márkájú taxikat is (abban a ma már egyáltalán nem mai, de akkor még önmagával adekvátan költekező nyomorúságos magyar álvilágban) — vajha épp most jutott csődbe vagy csőbe, vagy koppant lámpaoszlopnak? Akkor, amikor mi előre megbeszéltük velük, hogy ebben az idegállapotban a nekik megfelelő összegünkért nem kell arra vállalkoznunk, hogy tömegközlekedési járművön közelítsük meg a kiesen távoleső, különleges fertőzésekre specializált kórházat. Ahol is pusztán egyetlen ember várakozott ránk asszisztensnőjével, s állott rendelkezésünkre (úgy tudtuk, nemzetközi hírű tudományos munkásságának végzése közben). Az az egyetlen ember, kitől a főkórház orvosi kara — mert elismerten kiváló volt a bajmegállapítás területén, mint alvállalkozótól — remélte a diagnózist. Mi abban reménykedtünk persze, hogy csak azért se kapják meg tőle. Tőle sem. Egyedül ebben a bizakodásunkban nem csatlakoztunk addigi életünk során. A harmadik bunda le- és fölvétel után, a három nagyobb felcsuklási roham egyik, mondhatom igazán pihentető szünetében megbeszéltük: szégyenszemre kölcsönkérem nyugdíjasházbeli ismerősünk elég jól rendbehozott Wartburgját a kialakult bérleti összegért, és avval indulunk. Idős imerősünk evangélikus pap volt. A házban köztudottan fehérvérűségben szenvedett. A mind gyakoribb vérátömlesztések viszont — ugyanoly gyakorisággal — visszavisszahozták az életbe, ahol Eredeti Feleségemmel, Borikámmal egyszerűen jóban volt. Énvelem pedig a jó karbantartást kancaként elváró Wartburgjáról értekezett. Személyesen a heti piaci bevásárláshoz és Patyolat-intézéshez használta már csak a kocsit, mert mind ahhoz, mind ehhez közel laktunk. De kölcsönbe — nyugdíjkiegészítésként meg emberbarátságból — szívesen átengedte, ha valaki rászorult. Már éppen fölelevenítettük volna a negyedik és az ötödik roham közjátékaként a tudvalévőén nem botváltós Wartburg kormányseb váltójának kezelési módját, amit megtanulni egyőnk sem tanult meg azóta sem, valahogy erre a tapasztalásra sem idő, sem létezés többé nem adódott), amikor megérkezett a kis sofőr. Egy erdélyi gyerek. Miközben Borika azzal küszködött egyfolytában, hogy elfojtsa csuklórohamait (e szót a csúnya „böfögő attak” elkerülése kedvéért a továbbiakban eufémizmusból alkalmazom), sebtében előadta: nemrég került a céghez. Főnök Pisti a főnök (én) elnézését kéri, de hirtelen mind a három Opellal vidékre kellett mennie. Ő, a Romániából nemrég szabadult, csak beugrott, hogy akkor megvárjuk-e az Opelokat. Vagy ejsze megfelel nekünk az ő Ladája is. Azzal a lentiekben várakozik, bár parkolni csak két sarokra parkol. Fölvilágosítottam a székely fiatalembert. Nem arról, hogy nem nyerte el rokonszenve- met (noha míg éltem, félig magam is székely vagyok, apám pedig egészen az). Ehelyett arra buzdítottam, hogy álljon már ide a kapunk elé vészvillogója igénybevételével, ha már ilyen szépen összejött velünk. Ezután mi majd ezzel a beteg feleségemmel, akit egyúttal be is mutatnék neki, rendkívül ügyesen és a forgalom veszélyeztetése nélkül elfoglaljuk az ő Lada kocsijában bérelt helyünket. A legény — isten tartsa meg jó szokását — a manőver végrehajtására némi habozás után vállalkozott. Borika még gyorsan odasúgta nekem, hogy javasoljak útirányt is az erdélyinek. Mire igazán kitűnő beszállásunkkor, amikor átmentem a menetiránnyal megegyező 57
