Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Iszlai Zoltán: Pokoltornác
Iszlai Zoltán Pokoltornác 1. Vége a bizonytalanságnak-L. ™ emcsak BORI játéknevű Eredeti Feleségemnek, de nekem, a férjének is van sírkövem. Az övé látható. Végleges. Az enyém nyitvahagyott, képzelten igazi. Az övén egyezik a dátum. Valóban 1987. január huszonhatodikán halt meg. Velem komplikáltabb a baleset. Azóta, amióta megtudtam, hogy Bori — valójában Erzsébet — menthetetlen. Ettől kezdve halok úgy, mint ahogy azelőtt éltem. Várandós sírkövemen, mint sportversenyek eredménytábláin, hamis jelenem, a nyolcvannyolcas tavaszelő hónapjai pörögnek. így, hogy: 1986. december 27. — 1988. március 12, 13, 14,. . . 23 . . . Üdvözöllek minden reggel, nyitottan pergő halálszíndarabom, lezáratlan fénysírkövem. Szalutálok. Folytatom halálomat. Tehetnék másként, igen. De méltatlan hozzá, végéig szenvedő Bori-Erzsébetemhez nem lehetek. Halálunk körülményeiről a beszámolót sem halaszthatom. Halálunk titkos előkészületeiről, biológiai sürgés-forgásáról nem volt tudomásunk. Mindketten a remény szférájában éltünk, ő betegeskedvén is a remény szférájában élt velem, s dolgozott. Tudatlan élőhalottként megőrizte jövőtudatát a mind tanácstalanabb orvosok karéjában is. Az ő emlékére — halott-élőként — jómagam egy pillanatra sem szakíthatok pusztulásomon túli gyakorlataimmal. Reménytelenségem időtlen terében adódó munkák jelzik tevékeny s betegségmentes élethalálom perc-beosztását, kötelességeit. A bizonyosság, hogy az övét ütemelőző halálórám indul, én egy utolsó autóúton kaptam meg. Mentőautó-utazáson. Oda s vissza a budapesti Kútvölgyi úttól az Amerikai útig. Mielőtt ebbe belemennék, a rossz sejtelem első autóútjáról, a halálízelítőről is mesélek; lehetőleg érdekfeszítően. Életnaplót én soha nem vezettem. Csak az élet mellékízeit rögzítő vidámságokat őrizgetem. Azoknak, akik vigadni tudnak rajtuk. Életnaplóm amúgy se lenne más, mint a naplóvezetőké általában. Rögzítené hazudozásomat. A mentségeket, az álmodozásokat. Bori meg azért nem vezetett, mert igazul élt. Álmodozásra nem volt szüksége. Mentegetőznie? Nem volt miért. Hazudni sem tudott. Csak hallgatni, félelmetesen. Az ő naplója — mint csöndmagnó levágatok — a hallgatásait tartalmazta volna. Gondolattára — feltörhetetlen agy dióhéj. Ha legalább 1986-ban elkezdtem volna följegyezni hazugságaimat! Ha talán részletesebbek lennének élőholti-korszakom előtti élet-ismereteim. Pedig pontos akarok lenni. A végtelenségig. És hűséges a képtelenségig, mikor két utolsó autóutunkról (magamnak) beszámolok. Magamnak! — ordítom. Csak engem érdekel, ami, ha ő én, bárkivel előfordulhatott volna. S ha Bori nem Bori, hanem valaki, aki ahhoz a másik őhöz szétszálazhatatlan követel és tartozik. 55
