Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Pomogáts Béla: Magyar irodalom Nyugaton
vagy Kabdebó Tamás elbeszéléséről is. Az emigrációs lét emellett mindig nagyobb fogékonyságot jelent az emberiség egyetemes problémái iránt. A diaszpórában élő magyar költő, már csak a birtokba vett információk bősége és sokoldalúsága következtében is érzékenyebb módon reagál a világ helyzetében bekövetkező baljóslatú változásokra, mint az a költő, aki a nemzeti kultúra védelmet nyújtó bensőségében dolgozik. Az idegenként élő, magát nem egyszer gyökértelennek érző emigráns lelki közérzete természetszerűleg erősen ki van szolgáltatva a történelmi létben tapasztalt nyomasztó válságoknak, már csak azért is, mert az ő személyes sorsát ugyancsak e válságok döntötték el annak idején. Midőn rossz lelki közérzetéről beszél, szorongásába minduntalan beszűrődik a világban érzékelhető bizonytalanság, a civilizációs válság tudata, esetleg a háborús félelem. A nyugati világban élő magyar irodalom részben más utakon jár, mint a Magyarországon vagy a szomszédos országokban kifejlődött magyar irodalmi kultúra. Erősebben hatnak rá a nyugat-európai, illetve az amerikai irodalom jelenkori törekvései és alkotói kísérletei. Helyzete ebben a tekintetben szerencsésnek mondható: közvetlenül veheti birtokba a nyugati világ kortárs szellemi értékeit, költészetének és elbeszélő prózájának szemléleti vagy technikai vívmányait. Szoros kapcsolatban áll a befogadó társadalom kultúrájával, feladatának tekinti, hogy mindazt elsajátítsa, amit az angol, amerikai, francia vagy német irodalomban talált, s ilyen módon is bővítse, gazdagítsa a magyar irodalmi nyelv és kifejezési rendszer meglévő lehetőségeit. A nyugati világban élő magyar írók közelebbi kapcsolatba kerültek a kortárs nyugati irodalomnak mindazokkal az áramlataival — a szürrealizmustól a lingvisztikái és vizuális kísérletekig, az időfelbontásos reflexív prózától az „új regény” szemléletalakító experimentalizmusáig —, amelyeket a hazai magyar költészet és elbeszélő irodalom korábban csak részletesen vagy töredékesen integrálhatott. Egymás után és egyszerre kerültek az angol ezoterikusok, a francia szürrealisták, az amerikai beat-irodalom, a francia „nouveau roman”, majd a különféle szemiotikái, lettrista és konkrét költői irányzatok hatása alá. E szemléleti és nyelvi hódítások nyomán kétségtelenül új tartományokkal gazdagodik az a szellemi térkép, amelyet a jelen magyar költészete és prózairodalma rajzol elénk. A nyelv a költő számára természetesen nemcsak a mesterség eszköze, ennél jóval több, személyes választás, elkötelezettség, állásfoglalás dolga is. A szétszóródásban élő magyar író elsősorban a nyelv napi gyakorlata, mondhatnám, szertartása által tartja fenn kapcsolatát szülőhazájával, a magyar kultúrával és a magyar történelemmel. Magyar írónak lenni Nyugaton sokkal erősebb és végzetesebb elkötelezettséget, annál is többet, sorsot jelent, mint minden hivatalos papír és nyilatkozat. Ez a sorsszerűség — a személyiség belső elrendeltsége — olvasható ki az évtizedek óta nyugati világban élő magyar írók műveiből. A' nyelv ugyanakkor nem puszta idiómát jelent, nem csupán szavakat és grammatikát, hanem kultúrát és hagyományt is: a magyar irodalmi hagyományok vállalását, átélését és gondozásba vételét. A nyugati magyar irodalmat többnyire erős és eleven szálak fűzik a magyar múlt költői és nyelvi tradícióihoz: újat keresve, hagyományokat kötve szolgálja ez az irodalom a nyugati szétszóródásban élő magyarság nemzeti tudatának és kultúrájának fennmaradását, gazdagítja nemzeti irodalmunkat, abban a meggyőződésben, hogy a magyar irodalom, bármilyen tagolt legyen is intézményeiben, lényege szerint egyetlen szellemi entitást alkot. Ahogy ezt Szabó Zoltán Hungarica varietas című nagy tanulmánya megfogalmazta: „Ami magyarul irodalom, egy irodalom marad.” 54
