Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Balassa Péter: Magyar irodalom a ma kereszttüzében (esszé)
alternatív csoportok és előpártok nem gondoltak arra az űrre, amelyet csak a kultúra és az irodalom tölthet be, ez pedig a tág értelemben vett társadalomnevelés, a Bildung-foga- lom felélesztése, amely közismerten a német és európai civiltársadalom létrejöttében effektiv, nem csak „szellemi” szerepet játszott. Ennek a nevelés—önértelmezés—önnevelés-fogalomnak egy kommunikatív cselekvésre (Habermas) orientált társadalomban a közösségi hermeneutika szerepét kellene betöltenie, tartalmilag pedig a posztmodern gondolkodásmód, világkép ellensúlyát kellene képviselnie a magyar modernizáció, szóinfláció és reformretorika körülményei között. Félő ugyanis, hogy a modern civiltársadalom megteremtése, amely természetesen axiomatikus kötelesség, mindazzal a válságtapasztalattal nem fog számolni, amellyel a fejlett nyugati társadalmak az utóbbi évtizedben, tágabban pedig 1968 óta szembenéztek. E szembenézés eredménye és módja az ón. posztmodem gondolkodás, amely hosszú ideje az első olyan mentalitás, amely nem a modernség és nem a tisztán politikai társadalom (és politikai nemzet) keretei között néz szembe az ember sorsával. Éppen ezért egyáltalán nem a konzervativizmus, vagy akár a harmadik út „fedőneve” számomra, hanem a politikai-ökocentrikus társadalom transzcen- dálásának első lehetősége. Ennek a szempontnak a kiemelése lehetővé tenné Magyarországon is, hogy az értelmiség és benne az írótársadalom ne elsősorban saját politikai-hatalmi kompetenciájával legyen elfoglalva, ne a részesedés, az osztozkodás és a „fenti” kötélhúzás stratégiáinak kialakításával őrölje fel alkotó energiáit, hanem azokat autonóm társadalmi közösségek, önnevelő, önértelmező, ön teremtő, „lenti” societás kialakítására kösse le. A politikai és gazdasági modernizáció részeredményei ugyanis kisebbek, mint a totális válságot előidéző kényszerpályái. Az Egész így nem menthető meg, ezt tudatosítja a posztmodern gondolkodás, viszont a humanista vezérfogalmak (Gadamer) újraértelmezése voltaképpen lehetséges, és perifériálisán mindig művelt „esztétikai” kritikája volt a fennálló — akár progresszív — világnak. Az irodalom és a kultúra a ma kereszttűzében, Magyarországon civilizációteremtő alaphelyzetben van, noha nagyon kevéssé érzékeli, hogy így áll a dolog. Elhomályosult ugyanis egész Európában az a tudás, hogy valódi konstruktív társadalom csak a szellem előzetes határfeltételeinek tisztázása útján jött s jön létre. Ezen belül a magyar kultúrában, paradox módon éppen azért, mivel irodalmunk közéleti szerepe mindig is kiemelt volt, ezt jó ideje elsősorban politikailag értelmezi az írótársadalom (érthető okokból: cenzurális körülmények között az „írószövetség”, az írótársadalom volt az „ellenzék” legálisan működő fertálya — ez azonban abnormális átpolitizáltságot hozott létre irodalmunkban). Pontosabban a politika egy igen szűk, kicsinyes és provinciális értelmezése uralkodik, ez pedig a „frakciós”, a pártpolitikai, „irányzatos” interpretáció, vagyis az értelmiség hatalmi kompetenciája körüli harc. A szellemi-irodalmi értelmiségnek azonban nem ez a feladata, hanem az, hogy a saját autonómiáján belül politizáljon, hogy az autonómiája, a szakmája, a mestersége, az irodalma, a kultúrája legyen az önmagában vett politikai erő. Az életével, a magatartásával kell politizálnia. Ezt a finom distinkciót irodalmunk nagyjából — sok kivétel ellenére — nem képes megtenni, félve az „apolitikusság” rémétől. Holott nem erről van szó, hanem arról, hogy a szabadabb körülmények között egyrészt saját feladatait végezve eleget tegyen a humanista vezérfogalmak, az önnevelés és önértelmezés követelményének, másrészt idejében és természeténél fogva a modernizáció kritikusa legyen. E kettő mélyen összefügg. Félő, hogy a modernizáció lázában, az egyoldalúan értett politizálás eufóriájában a művek létrehozására fordított idő, az elmélyült munkát igénylő jelentékeny irodalom háttérbe fog szorulni. Ráadásul ennek szociológiai, gazdasági és a modernizációhoz szorosan kapcsolódó durva és provinciális, ál-amerikanizált kommercializálódási tendenciák is a velejárói. Jó irodalom és jelentékeny kultúra ott jön létre, ahol tudatosodik — s éppen most igazán kevés akadálya van egy ilyen tudatosodásnak —, hogy a modernség címszó alá foglalt válságjelenségek messziről, egészen máshonnan, „anyagidegen” módon szemlélve olyan perspektívát kaphatnak, ahonnan az emberi lény romlásfolyamata lelassítható, vagy megállítható. Nem tartom véletlennek ebből a szempontból, hogy a modern világ posztmodem kritikája nem a tudományt tekinti gondolkodási paradigmájának, hanem a művészetet, „az 49
