Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Balassa Péter: Magyar irodalom a ma kereszttüzében (esszé)
rendszer-lényről), másfelől az autonómia végtelenített változatának irányába (ez főként a marxizmus naturaellenes antropológiája, mely számos ponton érintkezik a „rendszer- lény” gondolatával). Ezzel függ össze a következő néhány gondolkodásbeli tapasztalat, amely a világméretű válság jellemzője: 1/eltűnőben a világhoz, mint önmagában elégséges Egészhez való viszony és ép érzék. A világ és benne az emberi élet: végtelenített út, hely nélküli vándorlás, szüntelenül önmagát felmorzsoló, hagyományait bekebelező és megszüntető „Történelem”. Ez az út — jobb esetben — egy világon kívüli hazához vezet, rosszabb esetben végtelenített tárgy- és gondolatfogyasztássá (szellem-konzumálássá) válik, amelyben az önteremtő ember fogalmának az értelme kifordul önmagából. A modem ember in floribus, aki a természettel, világával és a másik emberrel azt tehet, amit akar, noha végtelenített agressziója, kiszabadított hatalmi ösztöne per definitionem nem elégülhet ki. Az eredeti racionalizmus tökéletes irracionalitásba fordulása ez (lásd technológiai barbarizmus, „dinamikus”, fejlesztésen alapuló nagyberuházások stb.). Másfelől a gondolkodás erre a teljes mértékben válságos és végső soron világméretekben önpusztító folyamatra védekező, illetve önkritikus válaszokat ad a század eleje óta különböző iskolákban, irányzatokban, egy-egy gondolkodó életműben. Az önkritika legfontosabb eleme szerintem az univerzalisztikus ész-kategóriákról való lemondás, amely nem az irracionalizmusnak enged utat, hanem az ész rész szerinti használatának újraelevenítése, az ész határai kijelölésének Kant-féle módszertani hagyományára támaszkodik. A másik, ezzel összefüggő mozzanat az embernek mint nem végtelenített szabadságát agresszivitásában megvalósító szubjektumnak a kezelése, hanem annak egy nagyobb Egész preferált részelemeként való szemlélete. Ez a lemondássorozat (posztmodernizmus) egyrészt igen sok eredményt és krízismegoldó lehetőséget rejt magában, másrészt nem tud megbirkózni egyelőre a jelenkori gondolkodás alapvetően relativisztikus mivoltával, amely szerkezetében, habitusában még a helyvesztés, az enormis változékonyság és anorganicitás jegyeit viseli magán. Nem ad továbbá eligazítást a tapasztalati világ irracionális működésére vonatkozóan, s ezt szinte tudásszociológiailag tükrözik a természettudományból kiinduló, de más területekre is extrapolált káosz-elméletek, „legnagyobb rendetlenség-trendek”. Ezek az elméletek, igazságuktól vagy hamisságuktól függetlenül is korszak- és gondolkodásbeli váltásról üzennek. A mai krízisnek egészen közeleső megfogalmazása, történelmi-politikai vetülete is van, amely konkrétabb annál, semhogy a fenti, archaikus—modern—posztmodem gondolkodási paradigmát kövessük tovább. A mai krízis az Egészet érinti azoknak a 20. századi politikai katasztrófáknak a nyomán, amelyek a sztálinizmus és a nácizmus néven ismeretesek, következményei pedig magát az európaiság fogalmát teszik máig kétségessé (ilyen értelemben Európa amerikanizálódása pusztán politikailag is levezethető ugyan, de van benne valami „utolsó ítélet”-szerű, fatális-kolonizációs beteljesedés, éppúgy, mint a kelet- közép-európai orosz szupremációban, mely csak az utolsó években látszik gyengülni, épp a balkáni színezetű amerikanizálódás javára, amelyre nem figyelünk eléggé). Ebbe a válságba illeszkedik a magyar politikai-gazdasági-erkölcsi-közéleti krízis. Ennek közismerten legfőbb jellemzője, az elmaradt modernizáció, amely politikaigazdasági és mentalitásbeli szakadékokkal és feldolgozatlan összeomlásokkal függ össze: Trianon, Horthy-korszak, második világháború, magyar Holocaust, 1948—1956, a magyar forradalom és megtorlása, illetve a Kádár-korszak csendes pusztulásfolyamata. A modernizáció és a civiltársadalom megerősödése helyett fellépő lemaradási folyamatok, jelenségek közismertek, ezek jelzését sem tartom szükségesnek. A magyar kultúra és irodalom szempontjából van itt azonban egy kérdés, mely az 1987/88-ban megindult demokratizálódás és autonóm társadalomszerveződés körülményei között nem kapott elég hangsúlyt, noha összefügg az említett világfolyamatokkal, és fokozottan a kultúra egészének kérdése. így hangzik: Akkor, amikor a modernizáció kritikája felerősödik a fejlett világban, s joggal, akkor hogyan lehet biztosítani a sajátosan magyar modernizáció kritikáját, a jövőre tekintve, a modernizáció utáni korszak szükségességét szem előtt tartva? Az eddig megalakult, tiszteletreméltó, vagy kevésbé becsülendő, de mindenképpen autonóm, 48
