Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium (III. rész, fordította: Szenyán Erzsébet)
televízió épülete ellen irányul. Ez bizonyítja legjobban, hogy hova tolódott el a lelkek fölötti uralom, ez hangsúlyozza, hogy akié a televízió, az kormányozza az országot. A fény és a hang, a kép és a mozgás összekapcsolásának mágiája — ez az a királyság, melyben ma az ember nagyobb rabságban él, mint élt a jobbágy a feudalizmusban. * A nagy számok hatalma. E törvény erősebb minden másnál. Mennyire nehéz legyőzni a sokaságot, a végeláthatatlan, átfoghatatlan tömeget! Százan pusztultak el — jön a többi, ezren estek el — újak érkeznek, milliónyian vesztek el — s már közelednek is az újabb tízmilliók. Észak—Dél: a harmadik világ országainak megsegítése mindenekelőtt gazdasági segítséget jelent. A demográfiai robbanásban az érdekel mindenkit, ami a bilógiá- val függ össze, vagyis: hogyan lehet táplálni ezt a folytonosan növekvő embertömeget? Pedig az is fontos, hogy miként lehet megtanítani gondolkodni. Erről nagyon ritkán esik szó. Ugyanakkor az emberiség biológiainak nevezhető lehetőségei álladóan növekszenek, szemben a szellemi lehetőségekkel, melyek jóval lassabban nőnek. Nemere István magyar író mesélte, hogy egyik sci-fijében feltételezi, hogy a jövőben az ember teste, izmai, végtagjai fokozatosan elcsökevényesednek, majd el is tűnnek, s csak az agy marad meg. A világot agyak fogják benépesíteni. Olyan civilizáció keletkezik, melyben az intelligencia helyettesít mindent, például az érzékelést is. Ám miközben Nemerét hallgattam, arra gondoltam, hogy ami a jelen helyzetet illeti, az ember fejlődése ellenkező irányba tart. Fizikailag egyre magasabb, egyre testesebb, nem tudom viszont, hogy agya, gondolkodási képessége ugyanilyen gyorsan növekszik-e. New Yorkból 1983 Prága, repülőtér. Zuhogott az eső, de olyan hevesen, mint a trópusokon, aztán hirtelen elállt. Csönd lett. Nem startolt és nem landolt egyetlen gép sem. Az üvegfalon át erdőt láttam, előtte magas oszlopokon nagy, vörös csillagokat. Itt többféle nációt látni, mint a varsói repülőtéren: nyugdíjas turisták Angliából, egy csoport fiatal Nigériából, néhány japán (mintha sokszorosítón másolták volna őket), a padlón pedig egymás mellett fekvő hinduk. Elgondolkodom a hinduk azon képességén, hogy jól tudnak aludni bármin, ami kemény: deszkákon, járdákon, szögeken. Millió hindut láttam Delhi, Bombay, Calcutta utcáin aludni csak úgy, a kövezeten. Amikor hajnalban hűlni kezdett az aszfalt, a gyerekek fölébredtek, és sírtak, mert fáztak. Hosszú időn át figyeltem Bangaloreban szobám ablakából egy nincstelen hindut. A járdán lakott, élt, létezett (nem is tudom, hogyan határozzam meg) egy azon helyen, melyet (ez volt az érzésem) sosem hagyott el. Reggel fölébredt, fölült, maga alá görbítette lábát, s ebben a testhelyzetben ült mozdulatlanul egész nap. Este, mint hirtelen elhervadt virág, összecsúszott, lekonyult és (folyton ugyanazon a helyen) álomba merült. Sosem láttam, hogy napközben megmozdította volna kezét vagy lábát, hogy evett vagy beszélgetett volna, hogy szükségét végezte volna, vagy ügyet 42
