Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium (III. rész, fordította: Szenyán Erzsébet)
vetett volna bárkire is. Ennek a nyomorultnak az életmódja az emberi létezés egyik titka marad számomra. Mivel táplálta magát? Miért élt? Valószínűleg nem tudott élelmet szerezni, s ezért az ilyenkor alkalmazható egyetlen stratégiát választotta: mozdulatlanságba merevedett, nem használta teste egyetlen izmát sem, takarékoskodott minden szikrányi energiával. A televízió képernyőjén cseh katonazenekar játszott, fekete szmokingos bemondó konferálta be a műsort. Venni akartam valamit az üzletben, de zárva volt. Az évek múlásával az élet (az, melyről gondolkodunk, melyet mérlegelünk) egyre inkább olyan, mint egy utazás saját múltunkba, saját bensőnkbe. Érzi ezt az ember. Azok az újak, akik most jönnek a világra, egyre kevésbé érdekelnek bennünket. Már nem nekünk születnek, nem nekünk lesznek. A tömegről könnyebb írni, mint az egyes emberről. A tömeg leegyszerűsít, a tömeg leegyszerűsítés (a tömegben az ember leegyszerűsödik). New Yorkban kora reggel: a város zúgása egy-egy pillanatra elhalkul, ilyenkor madárdalt hallani. Egy magányos madár, mely néhány pillanatra — ebben a zajorgiában — szót kapott. Ahányszor Manhattant járom, mindig úgy tetszik, hogy egy hatalmas hajó fedélzetén vagyok. Az az érzésem, hogy körülöttem minden állandóan ringatózik. A felhőkarcolók olyanok, mint hatalmas árbocok, melyek fölött felhők kergetőz- nek. Érezni a tengert. Itt van valahol, alattam. K.-val beszélgetek az itteni iskolarendszerről. Itt már az első osztályban elkezdődik a szelekció. Kiválogatják a legjobbakat, csak ők számítanak, csak rájuk figyelnek a tanárok. A többieket magukra hagyják, tanulnak vagy nem — az ő dolguk. Az én érdeklődésemet azonban éppen ez a maradék keltette föl, a maradék, mely nem akar részt venni abban az állandó versenyben, amit az itteni élet jelent. Ők — magyarázza K. — egyszerűen önmaguk akarnak lenni, csak annyi helyet akarnak elfoglalni, amennyit a maguk számára elégségesnek tartanak. A „New York Times Book Review” közli Alfred Kazin recenzióját Milosz „A költészet tanúsága” című könyvéről. Kazin ebben hangsúlyozza a keleti és nyugati ember tapasztalatainak különbözőségét, a két civilizáció óriási különbözőségét: „A nyugati civilizáció nyugtalan, a keleti megkínzott”. Látogatás Alvin Tofflernál. Az ajtóban vár, egy hosszú folyosó végén. Nagyon szívélyesen fogad. Megmutatja új komputerét, hol mit kell rajta megnyomni. Aki Amerikában él, annak meg kell tanulnia komputeren írni (csak Susan Sontag ír programszerűen még mindig közönséges iskolai ceruzával). Hármasban indulunk vacsorázni (Alvin felesége, Heidi is velünk tart), utána vendéglátóim haza akarnak vinni a Forest Hillsre. Alvin New York-i, s mégis állandóan eltéved. Megkérdezi egy taxisofőrtől, merre van Forest Hills. Uram, mondja a taxis, ha én tudnám, hogy most éppen hol vagyok! Az autóban Alvin legközelebbi terveiről beszél. Sok találkozón vesz részt, járja a világot, előadásokat tart. Mindenhova hívják, divatba jött. 43
