Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium (III. rész, fordította: Szenyán Erzsébet)

tevékenység épül, szélsőségesen pesszimista, sőt, fatalista filozófia. Abból indul ki, hogy az ember eredendően gonosz lény, aki minden energiáját aszociális, gonosz, erkölcstelen cselekvésre pazarolja. Ha tehát meg akarjuk menteni őt, folyton figyelnünk kell, hogy mit csinál. A mindenre kiterjedő és fáradhatatlan ellenőrzés tehát azoknak a nagyszerűségét bizonyítja, akik az ellenőrzést irányítják, hiszen ezzel folytonosan kegyelmi aktust gyakorolnak.

Stefan Czarnowski „A szellemi élet szükségességéről” című cikke a „Tygodnik Polski”-ban 1912-ben:

— a nemzet jövőjéért folyó harc színtere nem a gazdaság, hanem a kultúra. Jól tudják ezt szomszédaink is, írja Czarnowski, s ezért „szellemi fejlődésünket egyforma elszántsággal és következetességgel akadályozzák a Hohenzollernek uralma alá tartozó területeken csakúgy, mint az oroszok által megszállt részeken”.

— „Prófétáink alapelve — írja —, miszerint mindenek előtt a nemzet szellemi erejét gyarapítsuk, nem csupán misztikus-romantikus képzelgés volt. Zseniálisan rátapintottak ők a társadalmi jelenségek lényegére általában és a lengyel nemzet életkörülményeire különösen”.

— Czarnowski Finnországot említi példaként („szegény ország kevés lakossal”), mint olyan nemzetet, mely azért tudta megőrizni függetlenségét, mert „száz éven át e kis ország lakói kitartóan dolgoztak kultúrájuk gyarapításán”.

Aljas ember — mondjuk. De ott csak aljassággal tudták életüket megmenteni. Szakítottak volna az aljassággal? Akkor fejüket önként helyezték volna a bárd alá.

Mindenki a politikáról vitatkozik itt. De valóban vitakoznak? Valóban vitáról, tényszerű nézetütköztetésről van szó? Én azt mondom, nem. Itt kinyilatkoztatnak, megmásíthatatlan nézeteket hangoztatnak. Mindenki mondja a magáét elfogultan, dühödten, aztán szétszélednek izgatottságtól remegve, haraggal szívükben.

Forgatókönyv:

államcsíny. Hajnalban egy város, mely még alszik. Harckocsi (csak egy, mert ez kis ország, hadserege is kicsi, rosszul felfegyverezett) és két teherautónyi katona; megállnak a televízió épülete előtt. Álmos őr a kapu melletti bódéban. Sötét van. Ä főépület üres, nincs benne senki. Fokozatosan hozzák a meglepett, rémült technikusokat, mérnököket, operatőröket, világosítókat, hangosítókat. Az épület megélénkül, mozgás a folyosókon, a stúdióban. Mire kivilágosodik, egy bemondó már olvassa is föl az új hatalom első közleményeit, rendelkezéseit.

Ugyanekkor — az elnöki palota. Senki sem törődik most vele. Küldöncök rohangálnak a városban, értesítik a minisztereket, hogy az elnök hívatja őket. A miniszterek egy része megérkezik, mások nem jelennek meg. A palotában idegeskedés, pánik, apokalipszis. Kapkodva jóváhagynak egy kiáltványt, melyben emlékeztetik a lakosságot, hogy ők az egyetlen legális hatalom. Ä kiáltvány azonban papírfecni marad, tartalmát senki sem ismeri — a televízió, a rádió, az ország egyetlen újságja, mind a lázadók kezén van. Az elnök és környezete kívülrekedt az eseményeken, megszűnt létezni. A lázadók a televízió épületében rendezték be főhadiszállásukat, onnan, a stúdióból osztogatják parancsaikat.

Mi az új ebben az államcsínyben? Az, hogy a támadás nem a palota, hanem a

41