Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, V. rész)
meghívni — jobban tudják az európai (és a világ)erők — sok hazai felhőjárónál jobban —, hogy ezzel csak a nyomorúságot integrálnák politikai, kulturális előnyök nélkül; b) Nyugat-Európa nem szorgalmazza majd azt sem, hogy a jaltai szerződés helyén egy Közép-Európai Szövetség (amolyan XXI. századi Monarchia) jöjjön létre. Már a hajdani Monarchia is sok volt Nyugat-Európának. Ma a nyugati világ sincs olyan jó kondícióban, hogy szabadságfokozatokban, szellemi hazákban riválisokat gyűjtsön. (Még akkor sem, ha erre Kelet-Közép-Európa országaiban volna közös igyekezet, mint ahogy nincs.) Terep vagyunk ma Európa számára. (Aminek, persze, azért lehetnek átmeneti - hosszabb távú előnyei, bármilyen diffamáló is terepnek lenni.) Piac lehetünk Európa számára (ami ugyanolyan megalázóan hangzik, s persze azért ugyanúgy lehetnek átmeneti-hosszabb távú előnyei). Ezen túl nem nagy érdeklődésre számíthatunk. Egy ideig talán érdekesek leszünk, de hajlok rá, hogy Tamás Gáspár Miklós (újabb májusi) gondolatsorának realitását fogadjam el: „Az, hogy most posztszocialista fejlődés indult meg, mert ezt így kellene neveznünk ma Magyar- országon, ez azt jelenti, hogy itt most ismét univerzális jelentőség nélkül való nemzeti fejlődés kezdődik, ami pontosan akkora figyelmet kelt, mint Tajvan eltávolodása az autoritárius modelltől, vagy mint az Uruguay-reform. A kivételezett figyelem, amelyben sokáig részesültünk, nem fog már hosszan tartani.” 17. A mai magyar gondolkozásban ma két sávban a legnagyobb a forgalom. Az egyikben az individuumok Európájáért síkra szállók. A másikban a kollektív államszervezeti összefogást szorgalmazók. Az egyik a mindenkori új erkölcsi alapozottságú szellemi elité, a másik az intézményrendszereket is átsugározva, a képviseleteket bekapcsolva szélesebb hatásra tör. Az egyéniségek Európájáról a legmélyebb, legrokonszenvesebb hitvallás (májusban) Konrád Györgyé. Ő úgy látja, hogy „választott témánk” az individuumok Európája és nem a kollektívumoké; nem a nemzeteké, az államoké, a vallásoké vagy az osztályoké. „Hanem olyan műveké, amelyekből csak egy van, akárcsak mibelőlünk.” E nélkül (valóban) nincs művészet, nincs kultúra. Hogy ma azért annyi minden másról (is) próbálunk gondolkodni, annak éppen az ilyen bölcs erkölcsi-esztétikai „deviancia” az inspirálója. Az írónak nem kell sokat törődnie azzal, hogy lesz-e és hogyan lesz Európában politikai-gazdasági integráció. „Valahogy lesz” — írja Konrád. — „Számtalan speciális szerződés és kooperáció révén. Én érdekesebbnek tartom a magam számára Európának mint képzeletbeli metaforának az ápolását, amelyben éppen ez a különös, ez a pazar beszédesség, ami az irodalom termőtalaja.” Ma ez a pazar beszédesség zsong az író fülében. Ebben a személyes közérzetben az író (mint individuum) akár remekül is érezheti magát. Az irodalmon túli kérdés: mi a sorsa azoknak, akik (nem lévén éppen művészek) nem léphetik át ilyen egyszerűen az individuumok Európájának küszöbét? Hanák Péter ebben a hónapban az Unióról gondolkodott. Őt a nemzetek- kormányzatok összefogásának lehetősége izgatja, azzal a céllal, hogy a szovjet albérletből ne egy másik (most már európai) albérletbe ráncigáljuk át magunkat. Miközben hallgatom rádiónyilatkozatát, úgy érzem, hogy a kiindulópont és a cél között sok hiátus van. Szabadabb vakügetés? Ilyen lesz a Jalta utáni korszak? 29
