Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, V. rész)

11. Tegnap Marián Istvánnál, az egykori harckocsizó alezredesnél voltam, aki 1956. október 23-ától kommunista katonatisztként a műegyetemi ifjúság egyik vezetője lett. 1958 augusztusában így ítélték halálra: holnap megkapja a halálos ítéletet, holnapután felkészül a tárgyalásra, akkor jön augusztus 20., mi megünnepeljük azt, amit maga meg akart dönteni, 21-én lesz az ítélethirdetés, 22-én magát fölakasztják. Később: most megúszta az életfogytiglanival, de vegye tudomásul, hogy bármelyik reggel fölakaszthatjuk.

Ma Brankov Lázár emlékezését hallgatom a rádióban. (Volt jugoszláv követsé- gi tanácsos, a Rajk-per harmadrendű vádlottja, Moszkvában tartóztatták le.) „Vetkőzzön le, teljesen, emelje föl a kezét, forduljon meg, hajoljon előre.” „Mit akarnak tőlem, fegyvert keresnek a fülemben? Én barátként jöttem magukhoz.” „Jó, jó. . . csak nyugalom, nyugalom, nyugalom.”

Több mint fél évszázad ilyen „nyugalma” roncsolta szét Kelet-Közép-Európa ázsióját. Kétes egzisztencia, kitagadott, elszegényedett, albérletből albérletbe sodródik. A szovjet övezet albérletéből most talán átcsúszhatnánk egy európai albérletbe, de azért mégis többre vágyunk, mint arra, hogy az „európai házban” valamelyik mellékhelyiségbe költöztessenek be.

12. Az én nemzedékem (körülbelül) így találkozott Európával, mikor (az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején) végre mozdulni lehetett: a) 1958. március, Bukarest. A Bulandra Színház halijában Vas Zoltán. Ő az egyetlen (feleségével), akit Snagovból kísérettel beengednek egy estére a budapesti vendégszínház előadására. Körülálljuk. Azt mondja: „Kádár üzente, hogy ha nem vállalok szolidaritást Nagy Imrével, hazamehetek, de nem fogadtam el az ajánlatot.” A fiatal színházi főrendező (próbál tréfás hangot megütni): „Zoli, én megyek, Hollós Ervin meg ne tudja otthon, hogy találkoztunk”; b) 1959. február, Kelet-Berlin. Még nincs fal. „Át lehet menni Nyugat-Berlinbe?” „Át. De nem kell senkinek beszélni róla. ” Haladok át a Brandenburgi-kapunál a négy nemzet katonai őrsége között, semerre se pillantok, mintha minden fegyver felém irányulna; c) az első nyugati utunk Zsuzsával, 1963. nyár, Olaszország. A kupé folyosóján olasz altiszt, sörös-üveg a kezében, már vörös az arca. Mindenáron beszélgetni akar. „Ungharese?” „Si, si, ungharese.” Várom, hogy Puskást és Kocsist emlegeti. „Paul Maleter”, mondja, és tiszteleg a robogó vonatban, így találkoztunk fiatalon Európával.

13. Tegnap Ljubimov Kati hívott fel telefonon. Ő tolmácsol, ha Jurijjal beszélgetünk. Moszkvában vannak, ünnepi előadás a Tagankán. Jurij már tudja, hogy néhány nap múlva visszakapja az állampolgárságát. Felelevenítjük egyik, hat év előtti találkozásunkat.

Ültünk a Hungária mélyvizében. Azt mondtam: a szovjet a század végénél így nem tarthatja tovább magát, elkerülhetetlen lesz a szétbomlás. Ugyan, mondta Jurij, öt évnél többet nem adok nekik.

14. Az erózió alá került szocialista világ hatalmi-napi lét jelenségeit is bele kell kalkulálni az európaizálódás esélyeibe. Azerbajdzsán és Örményország, a véres

27