Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, V. rész)

nem lehet visszajutni Európába. Csak teljesítményekkel, erőkkel. Kérdés: létrehozhat-e ilyeneket egyetlen ország? Ha pedig nem, akkor elindul-e az egész peremvidék a mai leszakadásból az európai centrum minősége felé? De: akar-e egyáltalán együtt elindulni? Milyen következményekkel jár, ha (amint látjuk) nem akar?

2. A nem magányos közeledésre nagyobb volna az esély a Közép-Európa-tudat realitásával.

Van-e ma Közép-Európa?; van-e Közép-Európa-tudat? A Monarchia széthullása óta az, amit valamikor Közép-Európának neveztek, semmilyen vonatkozásban nem létezik. Kerüljük meg egyelőre azt, hogy mi tartotta fent mégis az eszmét (fantomizálás, nosztalgia, utópia), hogy a szellem emberei miért nem voltak hajlandók belenyugodni abba, amibe ugyan belenyugodni nem is lehetett, ám amivel szembe kellett volna nézni.

Tudjuk, a Közép-Európa-gondolat volt eszme és politikai akarat, kulturális kohézió, a szellemi kiteljesedés útkeresése. Valójában egy elit álma, miközben a fasiszta és bolsevik diktatúrák egyre messzebb szorították a zónát ezektől az álmoktól. Ami valóság maradt belőle, az a közös botorkálás a történelem országútjain (Bibó István), a közös gyásznapok a történelem csomópontjain (Hanák Péter). Közép-Európa eltűnése ellen (Bécs már régen alkalmatlanná vált a kohéziós szerepre, hogy aztán még az SS-csizmák is feldübörögjenek, később pedig a T—34-esek lánctalpai végigszántsák a zónahatárt) a szellem, a művészet, a gondolkodói erkölcs persze protestált (ma is), de ebből a küzdelemből legfeljebb nagyszerű politikai-emberjogi eredmények születtek.

3. Mikor Közép-Európa elmúlása irreverzibilis lett (megfejelve előbb a Kisan- tanttal, aztán a Varsói Szerződéssel, közben a Varsói Szerződésben látensen továbbélő Kisantant-maradványokkal), akkor a tudomány kezdte kialakítani a Kelet-Közép-Európa fogalmat. Aminek nemcsak politikai-diplomáciai-gazdasá- gi, de szellemi és kulturális realitása is lett. Ám közben azért maradt a középeurópaiságból sok minden, mint szellemi—életmódbeli hagyomány és koncetrá- tum. Itt lebegett sok minden az érzelmekből és a történelmi folyamatokból, egy olyan létzónában, ahol minden összeláncolódott egy másféle negatív realitással. Brodszkij azt mondja: mi az, hogy Közép-Európa? Közép-Európa nem létezik. Esterházy Péter fölháborodik, sorolja a mai kultúra és irodalom közép-európai kohéziós pontjait. Igazuk van. Mindkettőjüknek. Közép-Európa: nincs. Habár a szellemben, a művészetben még vannak a középeurópaiságnak találkozópontjai.

4. A közép-európai, a kelet-közép-európai irodalmakban a személyes, az egzisztenciát érintő minden kérdés is többnyire valami általános-átfogó (nemzeti, kollektív, históriai) kérdéshez kapcsolódik. A metaforák: kastély, per, Kákánia, kompország, híd. Ezek a metaforák (vegyük már észre) nemcsak a kisnépek közötti kapcsolatokra utalnak, hanem a benső és külső, a személyes és társadalmi, az egzisztenciális és a történelmi közöttire. Az újabb irodalomban is. Gondoljuk végig Ottlik, Nádas prózáját ebből a szempontból; nézzük Mészöly életművét

24