Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Varga Zoltán: Döglött hal (elbeszélés)
velem, valahogy egyre idegesebb lett, időnként kiment, visszajött, csapkodta az ajtókat, valamiért nagyon fontos lehetett neki, hogy Bujdosót újra elítélhessék. Mikiké meg egyszer, amikor épp négyszemközt maradtunk, szelíden arról próbált meggyőzni, hogy bármit mondok is, mindegy, úgyis elítélik, ez már elintézett dolog, formaság csak, minden lelkifurdalás nélkül mondhatom, amit kell, de közben az asztal lapját bámulta, amikor meg rámnézett, a tekintete egyszerre volt szomorú és mentegetőző: mint aki nagyon sajnálja az egészet, nem rajta múlik, nem rajta múlott akkor sem, mikor még együtt tanítottunk, észrevehettem volna, hogy tetszem neki, sőt, ha nem mikikézem le folyton, és nem emlegetem a csöpp száját. . . ám így most ne csodálkozzam, meg mintha várt is volna valamire, talán egy kérő tekintetre, segítségért nyúló mosolyra, csakhogy én.. . semmit, amit ígéretnek vehetne, határoztam el, és valahogy még fölényben is éreztem magam. Alighanem éppen a mentegetőző zavarától, ez is bátorított föl, mi a szart akartok tőlem, nem mondanád meg?, robbantam ki a kollegiális tegeződésünktől is fölbátorodva, Mikiké válaszától meg, hogy abban azért nagyon tévedek, ha azt hiszem, hogy itt így beszélhetek, egy pillanatra már-már jókedvem is kerekedett, úgyhogy alighanem éppen ezek miatt az átmeneti tótágas-helyzetek miatt mondhattam később, hogy ami a Csákossal való ügyemet illeti, elkéstek, Bélával mi azt rég tisztáztuk már. Mentőötletként ugrott be, mégsem minden előzmény nélkül, mert már előbb is gondoltam, hogy ez lenne a legjobb, mindent szépen tisztázni, amikor meg, aznap este vagy talán egy nappal később, nem tudom már, tényleg elmondtam, Béla hajszálra úgy viselkedett, ahogy számítottam rá, most legalább tudja, jobb, mint a bizonytalanság, de hogy miért éppen most mondom el, az igazi okról, arról egy szót se szóltam, nem amiért megfenyegettek, hogy ami ott benn elhangzik, arról senkinek, még a férjemnek se, hanem mert. . . tudod, ez az én térképkiakasztó vakmerőségem sehogyan sem felelt meg Béla biztonságot nyújtó biztonságra törekvésének, az engem óvónak, de magát is körülbástyázónak, ami miatt sejtett ugyan valamit, de mégsem szimatolt utánam, ezért is találtam örömöt a visszanyert biztonságomban, s éreztem a fészkemet mellette újra fontosnak. És ha már van ez a fészek, miért ne legyen helye benne még valakinek?, mert korábban az első szülésemmel nagyon megkínlódtam, ezért nem tudtam soká rászánni magam a másodikra, meg amiért egy ideig mintha tehernek éreztem volna a Béla melletti biztonságomat, mintha vonakodtam volna végképp beleragadni, most meg mintha az újbóli megerősítése kedvéért vállaltam volna, legyen biztosító póthorgony, egyben pedig szabályszerű pótléka az elveszített szabály- szegőnek, Csákossal az első pillanatokban valahogy még örültünk is neki, alig valamivel előbb, semhogy másképp döntöttünk, különben mindegy, fő hogy Bélával, ha kicsit utólag is, mégiscsak sikerült lerendeznem ezt a dolgot, úgyhogy mire újra behívtak — mert egyszer még behívtak — rögtönzött hazugságomból időközben már igazság lett. De ezt akkor már nem feszegették, ám a Mikiké elém tett egy papírt, olvassam el és írjam alá, ha akarom, de csak ha akarom, eszük ágában sincs bármire is kényszeríteni, viszont ez szigorúan bizalmas, ott is állt rajta, meg hogy én, alulírott, önként és felelősségem tudatában . . . szóval, hogy amolyan titkos munkatársként állok a szolgálatukba, pár pillanatig dermedten néztem rájuk vagy inkább farkasszemet velük, mert egyszerre csak éreztem, hogy felfényiek, átszikrázik valami a tekintetemen, nem kell mindjárt döntenem, figyelmeztetett Mikiké, lesz időm meggondolni, ekkor álltam föl és nyúltam az öngyújtómért, nem léptek közbe, hagyták a lángot belekapni a papír alsó sarkába, 7
