Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - Varga Zoltán: Döglött hal (elbeszélés)

volt, hirtelen lehűlést hozó szél egész napi fülledt forróság után, cseppet se volt hát kellemes, ne hidd, hacsak a didergésem élvezését nem hiszed annak, a gyönyörűséget, hogy egyre kibírhatatlanabb lesz, mégsem menekülök, van erőm maradni még, beleveszni a sötétségbe, fejem fölött a tépett rongyaik közül eleinte még csillagokat kipislogtató, de mind tömörebb felhőkkel, az inkább láthatatlanná, mint láthatóvá tevő villámfüggönyben — hogy egyedül vagyok, egyedül és ’’állom” a tenger ostromát. Jól hallottad, „tengert” mondtam. Tengert, igen, mert az a tó nekem akkor tenger volt, tengerpótlék, még a rámcsapó vizet is sósnak éreztem, tengert játszottam. Ám hogy veszélyben vagyok, az nem játék volt, hanem valóság, vagy inkább az volt a legjobb játék, hogy ez valóság, hogy a szél és a hullámok bármely pillanatban lesodorhatnak, hiába tudok úszni, egyedül aligha lennék képes partra vergődni, segélykiáltásomat sem hallhatná meg bárki is, esés közben fejemet beüthetném valamelyik csónak szélébe, eszméletemet vesztve azonnal elmerülhetnék. Persze azért tudtam, pillanatokon belül el kell indulnom, párszáz méter csak a parton álló hotelig, szüleim bizonyára keresnek, talán már el is indultak. Tízig számolok, határoztam el, de aztán újabb tízet adtam magamnak, majd megint újabbat, még és még, végül már a tízeket kezdtem számolni, nem tudom összesen mennyi lehetett, ám a végén az eső is ömlött, de hogy lassú csöpörgéssel kezdte-e vagy mindjárt zuhogva. .. ?, valójában azt se tudnám megmondani, mikor is fogott hozzá, mivel a hullámoktól rég csuromvíz voltam már, és a végén föl se állhattam, lelapulva „álltam” csak az ostromot, ha felállók, máris végem, négykézláb, hason csúszva indultam el, odabent a szállodában meg továbbra is vacogott a fogam, még a forró fürdő után is, nem akart abbamaradni — pedig még mindig úgy éreztem, s ma is így érzem, enélkül az erőmhöz képest maximálisan kiélvezett veszélyhelyzet nélkül menthetetlenül szegényebb lennék. Gondolod, hogy ez valami halálvágy volt? Nem hiszem, azt sem, hogy ki lettem volna borulva valamiért, hogy éppen válságban lettem volna, válság persze nem is egy volt az életemben, volt belőle épp elég, előtte is már, meg utána is, de akkor nem, amennyire emlékszem, az egy vidám nyaram volt, úgyhogy amolyan önmagáért való játék lehetett ez csak a halállal, valami, amitől fokozottabban érzem, hogy élek, attól, hogy az életet bármely pillanatban elveszíthetem. Olyan jót buktam, mondta egyszer Csákos, elmesélve, hogyan bukott föl a motorjával, kutya baja se lett, meg a motorjának sem. Az a bizonyos Csikós Ákos, tudod, akiről meséltem már, én csináltam belőle Csákost, így a becsületes nevét lerövidítve, mondtam néha Csákósnak is, csak hát ő ki nem állhatta, ha bármi is a katonaságra emlékeztette, négy hónapi szolgálat után sikerült is elérnie, hogy mint lelkileg alkalmatlant kiszuperálják, egyszóval ez a bukás a motorjával, az lehetett számára olyan, mint nekem az az emlékezetes este ott kinn a stégen, ezért is érthette mindjárt, már a mesém közben is, mert ne hidd, hogy te vagy az első, akinek elmeséltem, épp elég régen történt ahhoz, hogy jó néhány embernek elmesélhessem, de hát nem mindenki érthette. Lehet, hogy te sem . . . Vagy mégis érted? Rendes tőled, ha úgy teszel, még ha tapintatból is, különben mindegy. . . Na de ne gondold, hogy a végén azért örültem csak, amiért újra ott vagyok a szállodai szoba biztonságos meleg fészkében, persze ez is számított, a biztonság, de azért az igazi örömömet mégsem ez jelentette, legalábbis az élvezetet nem, mert talán mégis van némi különbség öröm és élvezet között, még ha holmi álszeméremből szokás is élvezet helyett örömöt emlegetni. Pedig az öröm „tiszta”, másoknak nem ártó és magunknak se (kivéve persze a kárörö2