Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Varga Zoltán: Döglött hal (elbeszélés)
möt, de az más), viszont az élvezet „piszkos”, mindig tapad hozzá bizonyos „szenny”, váladék, testnedv, talán még a „tisztán” lelkiekhez és szellemiekhez is, én legalább így érzem, bármilyen távol álljak is minden „mosakodástól”, tudom is én, talán mert a halál is „szennyes”, ezért hasonlít a halál a kihívásra, a „meghemperegni a mocsokban” kihívásához, akár a magunk, akár mások életét is tesszük kockára. Vagy nem is az életet igazán, kisebb dolgokat csak, mondjuk az „egzisztenciáját” valakinek, mindenekelőtt a magunkét persze, és hát az emberek mindig is ezen háborodnak fel a legjobban — azzal a különbséggel, hogy aki önmagát kockáztatja, aki a maga számára keresi a veszélyt, azt elsősorban hülyének tekintik, de azért „piszkosnak” is, főleg mert másoktól különbözni piszkosnak számít. De hát ez csak „irodalom”, nem gondolod?. . . Ámde akárhogy legyen is, én azért mindig hajlottam ilyenféle piszkosnak mondható élvezetekre, sosem tudtam következetesen ellenállni a kísértésüknek, alighanem annak a halalakú országnak a térképét is ezért akasztottam ki az osztályban. Mégha érthető okom volt is kitenni, egyszerűen mert létezett valamikor, és hát ez a bizonyos térkép mindig is valami nagy kövér hal képzetét keltette bennem, egy farkát vízbe lógató partra vetett halét, vagy akár egy döglött halét, mert így is mondhatjuk. És mivel létezett valamikor, miért ne tettem volna ki, ha egyszer beletartozik a történelembe, dehogy is tartottam én csodatévő szentnek magamat, na meg Szent Péter is csak egy apokrif bibliairat szerint támasztotta fel a besózott halat, és hát ezt a részt az egyházatyák is bizonyára a humorérzéküknek köszönhetően hagyták ki a kanonizált szövegből, alighanem éppen a hívők humorérzékétől tartva mindenekelőtt, magam is ebben bíztam egy kicsit, mégha féltem a hiányától is. Amint az hamarosan kiderült, nem ok nélkül, a szobában, ahová beidéztek, kávéval kínáltak, cigarettával, ketten voltak, közülük a fiatalabb, név szerint Kis Miklós, illetve a tanáriban inkább Miki, sőt gyakran Mikiké, pár évvel előbb a kollégám volt, később vált csak profivá, azután hogy Bujdosó Lacit, róla is meséltem már, a bíróság előtt eláztatta a vallomásával. Egy bizonyos könyv miatt, úgy tudom, ami talán annyira volt veszélyes, amennyire annak volt feltüntethető, alighanem a partra vetett halról szólt éppen ... ám hogy Bujdusó Lacinak miért kellett odaadnia egyik tanítványának, ha ugyan odaadta egyáltalán . . . talán éppen a veszély élvezete kedvéért, elképzelhető, hogy ugyanazért, amiért én a térképet kiakasztottam, többször is meg akartam kérdezni tőle, miféle könyv volt, meg hogy az egész eset is, hogy is történt azzal a könyvvel. . . Nem, Bujdosó Laci sosem volt a kollégám, legalábbis nem tanítottunk együtt, az az ügy jóval előbb volt, s nem volt a tanárom sem, de azért már gimnazista koromban is ismertem, akkoriban gyakran összeverődött nála egy kis társaság, főleg fiatalokból. Azt követően már, hogy kiszabadult, ekkor is hallottam először az esetről, meg hogy abban ez a bizonyos Kis Miklós is szerepet játszott, nemegyszer tíz-tizenöten is összejöttünk, irodalomról beszélgettünk meg történelemről, néha népdalokat énekeltünk, megesett, hogy órákon át, megállás nélkül, miközben ő gitáron kísért bennünket, jobbára diákokból állt a társaság, de akadt köztünk néhány idősebb is, Csákossal is nála ismerkedtem meg... Na szóval ez a Kis Miklós, akit én különös előszeretettel neveztem Mikikének, nem mintha kicsi lett volna, inkább jól megtermett, akár még szép szál férfinak is mondhatnám, épp csak a szája volt kicsi, annyira kicsi, hogy még a gondosan ápolt fekete bajuszával is hiába igyekezett leplezni a kicsiségét, én meg valahogy éppen ezért nem bírtam, előbb is már, semhogy a Bujdosó körüli szerepéről hallottam volna, azaz hát mégsem, mert azért erről 3
