Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Varga Zoltán: Döglött hal (elbeszélés)
Varga Zoltán Döglött hal A. em tudom, érted-e, mire gondolok. Hogy amikor ott voltam, egyedül a sötétben, kinn a stégen, keskeny, hosszú stég volt, mélyen benyúló a tó vizébe, kétfelől a kikötött csónakokkal, körülöttem meg egyre erősödött a szél, s a hullámok mind magasabbra csaptak föl, majd át is rajtam, szóval hogy mikor ott kinn álltam, féltem, igen, nem tagadom, de valahogy élveztem is a tulajdon félelmemet, hogy is mondjam. .. gyönyörűséget találtam a veszélyhelyzetben. Hogy a hullámok és a szél bármely pillanatban lesodorhatnak. Alig múltam tizenöt éves, dehát ilyet csak egészen fiatalon képes az ember érezni. Vagy inkább egészen fiatalon kezdhet érezni csak, ha ez az érzés nem jön meg idejében, várhatsz rá, várhatsz rá ítéletnapig. . . . Butaságot mondok, igaz? Mert ha egyszer várod, valójában már érzed a hiányát, legalábbis ennek a veszélyhelyzetnek, és aki erre vár, keresni kezdi, előbb-utóbb meg is találja. De hát fiatal vagy, szemtelenül és megbocsáthatatlanul fiatal, vagyis már csak azért is értened kell, mit éreztem, mert te most érzed ezt, most kell érezned. Most kell ismerősnek találnod ezt az érzést, most kell fogékonynak lenned iránta. Vagy kellene csak?... . Mindegy, képzelj el egy lányt, egyedül a „háborgó víztükör”, nem is, a „habok” fölött, a lobogó hosszú hajával (romantikus a kép, ugye?), mert akkoriban és még sokáig, hosszú hajam volt, tizenöt évesen is derékig érő már, később meg a fenekemig is, nem úgy, hogy el is takarta volna, ellenkezőleg, szabadon hagyta, éppen a kezdeténél ért véget, valahol a keresztcsont táján, úgyhogy még kihangsúlyozta. Fantasztikus lehetsz hátulról meztelenül, mondta egyszer valaki, fantasztikus lehet, ahogy a kettő szépsége összeadódik, mármint a hajamé és a fenekemé, mert persze erre gondolt. Na mit szólsz hozzá?, kérdeztem tőle később, olyan, amilyennek elképzeltem, válaszolta, hál’ istennek meg vagyok áldva az ehhez szükséges reális fantáziával, épp eléggel ahhoz, hogy disznónak érezhesd magad, mondtam erre, pár pillanatig érdemtelennek érezve a látványra, amivel megajándékoztam, vagyis képzeld el azt a szélben lobogó hajú lányt a „reális fantáziád” segítségével, még ha az nem is sokat segít most, mivel a sötétség miatt ez a kép aligha jön be kívülről, legfeljebb ha fényt is képzelsz hozzá, nemcsak a villámokét pillanatokra. Mert ha akkor ott állsz a parton valahol. . . te jó isten, hány évesen is láthattál volna?, szaros kis kölyökként legfeljebb, dehogy is, atyaisten, még meg sem születtél, na de ha ott is vagy, észre sem veszel, el sem hiszed, hogy tényleg van ott valaki, azt hiszed, a szemed káprázik. Látvány tehát nem is lehettem volna, legfeljebb látomás csak a lobogó hajammal, már ameddig lobogott, mert hamarosan nedvesen hozzám tapadt, egyes ostorsudárrá összeállt részei verdestek csak tovább a széltől cibálva, rámtapadt a ruhám is, nem fürdőruhában voltam, ne képzeld, lebemyegszerű strandköpeny tapadt hozzám, úgyhogy a rajtam átcsapó hullámverés aligha volt mondható élvezetes zuhanyozásnak, és hideg is 1
