Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Domokos Mátyás: "A szellem: erkölcs" (Koncsol László újabb tanulmányairól)
alkotói kibontakozás útvonalát járja be a Felröppen a madár expozíciójától a Kezemben zöld ág nagy lírai teljesítményéig, illetve a Tudósítás a toronyból írói szociográfiájától a Készülődés a számvetésre memoárkötetéig, majd a Csoóri-vers és -próza struktúrájának leírására tesz kísérletet. A vázlatosságában is hiteles, a szociográfia és a napló, az elbeszélés és a filmszöveg kitérőit is bekalkuláló fejlődésrajzhoz csupán két megjegyzést fűzünk. Az egyik: vitatható álláspont a költőt a „fényes szellők” nemzedékében elhelyezni. A pályáját legerőteljesebben meghatározó történelmi élmény ugyanis nem a felszabadulás, hanem 1956, s így — ahelyett hogy a sematizmusba, majd a hit és illúzióvesztés drámájába bonyolódna — tiszta lappal indulhat, megkésettségét modern európai tájékozódással erényre válthatja. A másik: meggondolandó a költői beérés datálá- sa. Ha a fogalmat nem csupán a kifejezés új eszközeinek birtoklásaként értelmezzük, hanem a minőségnek a líra egész organizmusára érvényes áttöréseként, Kiss Ferenccel egyetértésben nem a Második születésem, hanem a Tizedik este elkészültében kell a fordulópontot megjelölnünk. Sokkal sikeresebb Vasy igyekezete a költői- és esszéműfaj karakterjegyeinek összefoglalásában. Meggyőzően bizonyítja Csoóri verseiben a hagyományos lírai témák ötvöződését, kereszteződését, képalkotásában a „tárgyias látomásosság” termékeny kettősségét, kompozícióiban a „táguló képi linearitás” menetét, stílusában az „új egyszerűség” századvégi klasszicizmusának jelenlétét. (Tán csak az „elégikusság” fogalmát használja mértéken felül, érvényét a drámai hangoltságú művekre is kiterjesztőn.) Kellően pontos a tanulmányműfaj változatainak definiálásában is, az önértelmezö, esztétikai igényű, tárcaszerűen lírai, portréfestő, műelemző és sorsvizsgáló esszétípusok megkülönböztetésében. A kötetet ajánló bibliográfia zárja. Csak dicsérni lehet az Eötvös Kiadó elhatározását: a kötelező olvasmányok unalmába fúló, jellegtelen diákkönyvtári sorozat helyett az esz- mélkedő ifjúság számára „magyarságképünk törzsanyagát” akarja publikálni, s e ciklust Csoóri Sándor életművével kezdi. Alig van másra nagyobb szükség a mai iskolában, mint „hungarológiai” irodalomra, mely nemcsak szakismeretet és műélményt közvetít, hanem lelkületet, világképet és magatartást is formál. (Kár, hogy ezt oly sok értelemzavaró sajtóhibával teszi.) Gr ezs a Ferenc „A szellem: erkölcs” Koncsol László újabb tanulmányairól Ha valaki honfitársaim közül az európai színvonalú esszé látcsövén keresztül szeretné szemügyre venni a csehszlovákiai magyar kultúra korunkban kibomló képét, az ottani szellemi, irodalmi élet jelenségeit, akkor ennek az érdeklődőnek Koncsol László mostanában megjelent könyvét, a Nemzedékem útjain cimű esszégyűjteményét nyomnám legelőször is a kezébe. Ez a könyv egyébként az 1978-as Kísérletek és elemzések, s az 1981-es ívek és pályák után már a harmadik a sorban. (Az előző kötet óta eltelt majd kilenc esztendő magyarázatát azonban nem a nevezetes Horatius-i intelem megszivlelésében kell keresnünk, de nem is a hallgatásban; kultúrbürokrati- kus okokból oktalanul megkésetett dokumentuma ez a könyv a szerző nyolcvanas évekbeli szorgalmas munkásságának.) Szellemét, szemléletét és színvonalát tekintve, Koncsol László tanulmányírói munkásságának mind a három kötetére betű szerint érvényes, amit a Nemzedékem útjain utószavában nemzedéktársa, Duba Gyula úgy fogalmaz meg, hogy a szerző „magatartásában a kor szemtanújának felelősségével találkozhatunk lépten-nyomon.” De ugyanígy érvényes az a másik megállapítása is, miszerint Koncsol László írásaiban „közös igazságot és történelmet fogalmaz.” Az általa is megélt élet, és a személyes sorsába is beleivódott történelmi determináció hiteles, megszenvedett igazságát; tegyük hozzá, aminek a megértése és vállalása, nem könnyen ugyan, de a nemzetiségi sors kötelmeit viselő író számára is lehetővé tette a szellemi kitörést az ilyen körülmények között többszörösen is kísértő provincializmus helyzetéből. Elég talán arra utalnunk, hogy például előző kötetének, az Ivek és pályák „versről versre” ciklusában, verseskönyvről verseskönyvre, költőről költőre haladva, milyen aggodalmas szeretettel, de megfellebezhetetlen esztétikai igényességgel vizsgálja a felvidéki magyar Múzsa helyzetét: eredményeit, szerepét, lehetőségeit és lehetetlenségeit (mintegy megelőlegezve szinte az új kötet nagy összefoglaló történeti vázlatát a csehszlovákiai magyar költészet második világháború utáni útjáról és teljesítményeiről). Vagy elegendő emlékezetünkbe idéznünk, milyen erkölcsi bátorsággal világította át a csehszlovákiai magyar irodalom különböző konfliktusait, ahogyan azok a társadalmi-politikai élettér, nemzetiségi élethelyzet minőségéhez 157
