Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Domokos Mátyás: "A szellem: erkölcs" (Koncsol László újabb tanulmányairól)
és a történelmi idő függvényéhez alkalmazkodva megjelentek és megjelennek a művek világábrázolásában; de említhetném az új kötet Fábry- portréját is annak igazolására, hogy új könyvében is változatlanul egy igazmondó esszéíró gondolataival találkozunk, akit a mélyen átérzett szellemi felelősség és természetes szolidaritás (ami ott korántsem természetes és korántsem magától értetődő ) sem akadályoz meg abban, hogy elmondja — fenntartások és mellékgondolatok és a nemzetiségi sorshelyzetben igen gyakran erkölcsileg kötelezőként sugallt melléktekintetek nélkül — a maga igazát, a maga kritikai ítéletét, annak az irodalomnak az értelméről és értékéről, amelybe ő maga is beletartozik, hiszen csak ezen az úton, csak ezzel a módszerrel munkálkodhat ő is annak a programnak a megvalósításán, amit — még 1964-ben, indulása évében — a pozsonyi Irodalmi Szemle akkori főszerkesztője, Duba Gyula így öntött maradandó érvénynyel szavakba: „Nemzetiségi irodalmunk ugyanolyan funkciók betöltésére hívatott, mint a nemzeti irodalmak.” Ennek a szép és európai igényű programnak a megvalósításában hormonális szerepet játszhatnak és játszanak a szerző tolla alól immár jó két évtizede óta folyamatosan kikerülő írások. De ha Roncsol László esszéinek európai rangú szellemiségéről beszélek, nemcsak írásainak igazmondó erkölcsére, nemcsak témaválasztásának tágívű horizontjára gondolok (amelyre jellemző, hogy érdeklődésének fókuszába nemcsak az anyanyelv és a népnyelv gazdaságának, jelentéstani koloritjá- nak írói szemügyre vétele, vagy a fotóművészet esztétikája fér bele, de egy líraian pontos vallomás is az eltűnt gyerekkor tájairól és élményeiről, vagy a jugoszláviai szlovák költészet tömör összefoglalása); s nemcsak az európai és világkultúra iránti nyitottságára gondolok, amelynek köszönhető egyébként a könyv egyik mesterdarabja, a Weöres Sándor önmagára írt sírversének brilliáns elemzése, amelyben azt fejti ki, hogyan világosodott meg a tanulmányíró számára „egy magánszorgalmú görög nyelvlecke” ajándékaképpen, hogy a sirvers „Mántikaténi katá ...” kezdete voltaképpen egy kétszavas görög kifejezés weöre- sivé asszimilált alakja („Mantikaténi kauta” — így hangzik az eredeti görög forma; jelentése: „Jövendölték pedig akkor . . . ”), s hogy ez a „látszólag halandzsa, dadaizmus, futurizmus, finnugor- és indoeurópai nyelv- mítosz- és babonamakaróni, poétikai félmúlt s talán jövő” az emberi kultúrának milyen mélyrétegeiben gyökerezik, s ez a háttér milyen szinte fölfejthetetlenül sokrétű jelentéssel tölti meg ezt a verset, „hogy beleszédül az ember, mekkora tereket és időket s mennyi vallomást és életet és hitet tud ez a nagy költő a szó szoros értelmében is játszva belelopni egyetlen tréfás epitáfium tíz sorába, milyen pontosan tudja jellemezni, nem fogalmakkal, hanem a költészet nyelvi és nyelven túli eszközeivel költészetét, hatalmas, parttalan kultúráját és mindenütt bőven buzogó forrásait, sőt, hiszen a sírvers jellemzés, magát is, arcát, sorsát, útját, csínytevéseit.” S nem kizárólag arra gondolok, hogy szemléletének, esztétikai corpus jurisának a filozófiáját és paramétereit a teljes magyar irodalom történetének eleven és beható ismerete formálta, aminek a Széchenyi Napló-it a József Attila Költőnk és kora című versét átreflektorozó tanulmányai lehetnek a magas példái. — Hanem minderre együtt: módszer, ízlés, kultúra és szemlélet együttesére gondolok, ami írásainak szellemi hitelét, fogalmazásmódjának érdekességét és jó izét adja. De úgy is mondhatnám, hogy létszemléletére és kultúraeszményére gondolok legelsősorban, amiről éppen Duba Gyula állapítja meg már idézett utószavában, hogy „számos írónk paraszti indíttatásával ellentétben, értelmiségi foganta- tású, bár faluélményei mélyek és valósághüek.” (Már hogyne volnának azok, hiszen gyerekkorát különböző falusi református parókiák mikrokozmoszában töltötte el!) S könnyen meglehet, hogy ennek a megélt szintézisnek is köszönhető, hogy — számomra legalábbis — éppen neki sikerült Bartók, a humanista című esszéjében szakszerűen és világosan, lila ködgomolyok és révületek nélkül összefoglalni, mit is jelent hát az a sokat emlegetett, és a sok emlegetéstől közhellyé silányult „bartóki modell”? — „Bartók mind a természetet ,utánzó’ vagy ,festő’ impresszionizmus, mind a tisztán zenei, abszolút rendszerfejlesztés útját bejárta, s szintézisébe mindkét főirány beolvadt. De még tovább ment. . . ugyanis nemcsak a magyar népzene alaptörvényeit építette bele zenéjébe, mely a magyar és keleti pentatónia ősi rokonsága révén magában véve is földrészeket egybeölelő egyetemességet jelent, hanem a legkülönbözőbb közép-európai és más népek zenei rendszereit is beolvasztotta zenei világába. Más szóval, Bartók az abszolút és a természeti mellett az emberi univerzumot is zenei nyelvezetébe építette, zenei világnyelvet teremtett, s ezáltal egyetemessége mind vízszintesen, mind függőlegesen teljes, kész, totális.” De még valamire gondolok, ami alapvonása, vízjele, európai karaktere ezeknek a tanulmányoknak: a szerző magyarságtudatára gondolok, magyarság és emberi egyetemesség szemléletében megvalósult egységére, ahogyan ezt Fábry Zoltán foglalta össze egy levélben, amelyet a pozsonyi egyetem magyar diákjaihoz intézett jó három évtizeddel ezelőtt: „Magyarnak lenni — és megmaradni — az űzött magyarságban van olyan fájdalmas (és olyan szép), mint embernek megmaradni az embertelenségben. — írta 1957. szeptember 15-én, Stószon Fábry Zoltán, majd így folytatta: — Az emberhez méltó ge«d csak 158
