Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Grezsa Ferenc: Csoóri-breviárium

képét. „Életet, zajt, sírást akarok egyszerre több időből” — olvassuk ars poeticájában. A lírai hős „porszem” és „óriás”, „egyetlen út királya” és „felhőbe vesző ember”, akit kötnek ugyan emlékei és küzdelmei, mégis „Isten álmában” szeretne suhanni. Csoóri a magyar költészetben a „bartóki modell” új és maradandó változatát alakítja ki. Az alap, amelyre épít, egyfelől a népdalok „szürrealizmusa”: az örvényekbe ép lélekkel pillantó szemléletmód, a természeti élmények és ősi emberi alaphelyzetek spontán, elemi ereje, a valóság konkrétságán túlnövő, az időt időtlenségbe, a teret végtelenségbe oldó-általánosító képiség páratlan természetessége, emlékezet és tűnődés életet és halált, szerelmet és históriát mélyen egyszerű evidenciákba foglaló filozofikussága. Másfelől pedig a balladák „tragikus realizmusa”: a személyes lét közös sorsként való átélése és vállalása, a történelem antinómiáin vívódó komor gondolkodó erő, a lehetséges és szükségszerű „fojtott párbeszéde”, a bűntelen bűnösség drámai lélekállapota és a belőle kihajtó katartikus megtisztulásvágy, melyet nem kerülhetünk meg se ideológia (optimizmus vagy pesszimizmus), se önelvű ábrázolás (irónia vagy groteszk) álútjain. A verset Csoóri ambivalens történetnek tekinti, „lélekbe lenyúló metafizikai eseménysornak”, melyben a lírai én „egyedül találkozik össze boldog havazással a hegyekben, egyedül a hó alól fölmeredő, halott katonaököllel a Don-kanyar- ban, romvárosok utcáin kocogó, árva lóval, egyedül a halott szerető arcával egy félreeső koporsóban, máskor pedig egy erdővel, erős szélfüjás- ban, amikor fától fáig lopakodik a kék ég, s amikor nem tudja eldönteni az ember, hogy Istenben hisz-e, vagy csak egy madár mosolyában.” A folklór „alap” azonban legfeljebb csak átdereng a lírán, amely sohasem válik hagyományos értelemben vett népiességgé, egyetlen költő (Petőfi) modorává, hanem voltaképp az ezredvég emberének címzett modem versbéli üzenet. Az egzisztenciális szikrázás a lényege, Kiss Ferenc találó meghatározásával: a „mozarti megrendülés”, melyet egyaránt gerjeszt az ellenpontozó szerkesztés és a fegyelem alá vont disszonancia, a kozmikus, természeti és emberi rend szembesítése és a képzettársítás szabad váratlansága. Az ótestamentumian zord törvény- és bizonyosságkeresés feszességét a megkérdőjelezett kompetenciaelv relativizmusa lazítja fel.

A Nomád napló és a Készülődés a számadásra szerzője az értekező próza megújításában is úttörő szerepet játszik. Az esszé műfaját, mely a harmincas évek végére kimerült az öncélú metafora- kultusz betegségében és az irodalmias szemlélet- mód vérszegénységében, a magatartás forradalmának friss energiáival tölti fel. A sztálini korszakban elszürkült közgondolkodást a türelmetlen igazságkeresés szenvedélyével és a történetfilozófiai háttér éles kirajzolásával regenerálja. Modem Julianus barátként fedezi fel a sorslátó politikai publicisztika elhanyagolt terepét és tett- értékű jelentőségét. E tekintetben tulajdonképpen kétféle hagyományt köt össze: Illyés és Németh tanulmányíró örökségét, illetve Bajcsy- Zsilinszky és Bibó reformátori buzgalmát. Az esszé Csoóri alkotói műhelyében a lét és tudat kettősségét áthidaló forma, eszme és élet társítása és szembesítése, létfelismerés és gondolkodás egybefonódása. A költői látomás tudatossága. A lírikusi és gondolkodói pozíció, az „éjszakai” és „nappali” én viszonyát az egymást kiegészítő komplementaritás jellemzi. Az esszéíró az alkotás életfeltételeinek gyökeres javításáért küzd, a költészet teljesség- és szabadságigényét fordítja le a ráció és cselekvés nyelvére, a benne halmozódó álmokat, sejtéseket, vágyakat rendszerezi. A tanulmány gyakorta ars poetica értékű: a lírikusi pálya számvetését végzi el, irányokat jelöl ki és korszakváltást jelent be. Csoóri két alapműfaja: a vers és az esszé az alkotói munka- és feladat- megosztás konzekvenciája inkább, nem pedig az önmagával folytatott konfrontáció, belső dialógus tükröződése.

A kötet, melyet Vasy Géza invenciózusan állított össze, jó bevezetés Csoóri Sándor költőigondolkodói világába. A műveket — az alkotói fejlődést szemléltetően — időrendben közli, s nemcsak a megjelent kötetekből válogat, hanem a most készülőből is, például A világ emlékművei ciklusból. Nem volna méltányos, ha felrónánk, ami hiányzik: így a Németh László-esszét vagy a népballadáról szóló alapvető tanulmányt, a közölt anyag ugyanis mennyiségét és minőségét tekintve elegendő egy vázlatos és hiteles pályaképhez. Ami zavaró, a szerkesztés bizonyos (his- torizáló?) kimértsége: költészet és próza, a Tizedik este előtti és utáni líra azonos terjedelmet kap, ahelyett hogy kiugratná a költőt, s kontúrosabbra rajzolná Csoóri mai arcát. Nem szerencsés vers és esszé merev műfaji elkülönítése sem: megbontja az életmű szerves egységét. Izgalmasabb volna a kompozíció, ha a „breviáriumok” szokásos módján, problémakörök szerint épülne fel, vagy legalábbis az ars poetica érdekű tanulmányok a költemények időrendjébe illeszkednének. A könyv élére rakott esszé, a Közeledés a szavakhoz előszóként való kiemelése jó ötlet, de tán e célra általánosabb érvényű és összefoglalóbb igényű vallomás volna A világ érzéki metaforája című. A műelemzésekhez képest némiképp perifériára szorul a portré, és mintha elfogyna a rendelkezésre álló tér a Készülődés a számadásra nevezetes kötetéhez érve. Az aforizmagyűjtemény szükségmegoldása — szövegszerű átfedéseivel — inkább ront az arányokon, mint javít.

Utószó ürügyén, A nemzet rebellise címmel Vasy Géza kettős feladatra vállalkozik: előbb az

156