Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Radics Péter: Egy rögeszme árnyékában (Székely János prózájáról)

belátó) aszkézisig jut el; A nyugati hadtest ajánlása pedig beismeri: szerzője nem törekszik másra, mint pontosan, részletekbe menően katalogizálni „egy bukott nemzedék mániákusan ismételt tapasztalatát”. Mégsem elsősorban e jellegzetes tematikai átalakulásra érdemes fölfigyelni, hanem a művek témájában, mondandójában, formájában, a művek puszta létrejöttében vagy elmaradásában egyformán megnyilvánuló szemléletváltozásra.

A nyugati hadtest önéletrajzi novellái között egyetlen egyet találunk, a legelsőt, amely legalább formálisan „kívülről”, egyes szám harmadik személyben szerepelteti hősét, s a hadapródiskolái századról is külső szemlélőként beszél. Ez az a közösség, amelynek nyugatra szakadását, a második világháború végjátékát — nemzedékének férfiaihoz hasonlóan

— a szerző élete alapélményeként élte meg. A nyugatra hurcolt „hadtestnek” ez a százada nem sokban hasonlít a Soó Péterékéhez, ahogyan a húsz évvel korábbi kisregény is hamvas kamasztörténetnek tűnik az immár szerzői narrációban előadott, sűrű kommentárokkal, töprengésekkel megtűzdelt novellafüzérhez képest. A hangsúlyozottan értelmező, rendszerező attitűd, az utólagos nézőpont folyton „kibeszélteti” a novellából a szerzőt, olyany- nyira, hogy az első történet kerek, kissé parabolisztikus novellaformája a Sorok a gondviselésről címet viselő záró esszében, illetve az ehhez függelékszerűen kapcsolódó, nagy időmértékes költeményben, A vesztesek háborús tablójában oldódik fel. Vagyis a szerző a novellaforma föladásáig jut el: ahogyan a novellák nem állnak össze kisregénnyé (noha ez sem lenne megoldhatatlan), úgy végül már a plasztikus emlékképek és esszéisztikusan veretes töprengések sem állnak össze novellává.

Vajon miért vált kényelmetlenné, alkalmatlanná egy műfaj a szerző számára? Miben találhatja meg autentikus kifejezési módját Székely János? Legjellegzetesebb esszéiben maga is újra és újra fölvetette ezt a kérdést, az egész korra, korstílusra, a művészet funkcióvesztésére vonatkozóan. íme a „rögeszme”, amelyet „kimondottan gonosz”, „nem embernek való” esszékötetében annyiféleképpen kifejtett: „Nincs többé igazi, esztétikumon kívüli szükségünk képekre és szobrokra, nem tudjuk, mit várjunk a művésztől. Lelkünk legmélyén tulajdonképpen nem is várunk már semmit. . . Hát hogyan is képzelhető el, hogy a szükségletnek, a társadalmi. . elvárásnak, az esztétikán túli, életbeli célnak ilyen hiánya mellett valódi stílus, egységes, tiszta, értékes korstílus alakuljon ki? „Márpedig a „stílustalan művészet nem lehet nagy művészet.” (Vajúdó korstílus)

Nem az a fő baj, fejtegeti Székely János, hogy festőbarátainál garmadában állnak az időtálló, mégis eladatlan képek, vagy hogy köteteinek gúláját sokáig-sokáig kerülgethette a könyvesboltban. (Bár lenne bolt, ahol ma is kerülgethetné!) Az alapvető baj, hogy korunkban a műalkotás nem közszükségleti cikk — olyanformán, mint hajdan egy megrendelésre készült Raffaello-portré vagy az önkéntelenül sarjadt népdal variációk voltak. Nemcsak életformánk alakulása nem biztat semmi jóval: a művészet belső fejlődése is eljutott oda: csak átmeneti megoldások léteznek, néhány ideiglenes modus vivendi. Voltaképpen mindkét fejlődési irány: a populáris-valósághű és az elitista-absztrakt egyformán pokolra vezet (Kísérlet egy rögeszme alkalmazására).

Az avantgárdnak a költészet „ancien régime”-je elleni támadása előbb az érzelmi-erkölcsi konvenciókat, majd a versépítkezést, a verselést, végül a nyelvet kezdte ki, s tette „meghaladottá”. Mindez logikus fejlemény, csakhogy: mi lép mindezek helyébe? Mi tarthatja fönn ezután a kommunikációt, ami nélkül társadalom, kultúra, művészet nem létezhet? „Egy közlésforma csak akkor létjogosult, ha olyan igazságokat lehet elmondani vele, amit másképpen sehogy sem.” Viszont a diszciplínák végtelen szakosodása óta a költészetről, mely „eredetileg a mítosz nyelve volt”, az egységes tudás kifejezője, ez nem mondható el. A költészet meghalt. A poézis egykori (mindenkori?) lényegéhez ragaszkodó költő végkövetkeztetése tehát: „Ars poeticám a hallgatás... versem: a csend.” (Ars poetica )

E nevezetes, 1973-as Székely-esszé (eredetileg: kiselőadás) valóban szép, logikus bevezetés — a csendhez. De nemcsak ahhoz. Az új s talán tartósnak bizonyuló modus vivendi egy 1978-as gondolatmenetben bukkan föl: „Amióta tulajdonképpen nincsen már líra

— minden a lírára alkalom.” S az Egy rögeszme genezisét követő második esszékötet,

141