Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Radics Péter: Egy rögeszme árnyékában (Székely János prózájáról)
mögött daliás árnyékot vető púpos fiút is kiüldözik a világból s az életből gonoszkodó pajtásai. A szerelmespárt is szétugrasztja a közéjük ékelődő, emberi ésszel föl nem fogható árnyék. Az író eképpen nemcsak az emberi konvenció és tolerancia határait tapogatja végig, hanem a konvenciók megszegőjének eredendő felelősségét, óhatatlan „kártékonyságát” is fölhánytorgatja. Az árnyék csak tragédiák sora után jut arra a belátásra, hogy föl kell áldoznia magát a világtörvénynek: naplementekor egy hegycsúcsról a végtelen űrbe vetül, ahol már sosem érheti utol a nap életre támasztó sugara. Tette, ha nem is öngyilkosság, de örökös „magahibernálás”: az árnyék ettől fogva legföljebb halhatatlan szellemként lakozhat — immár az árnyéklét minimális esélyeitől is megfosztva — a csillagközi sötétségben. Efféle mély belátáson alapuló, önkéntesen hibernált állapot az író hallgatása is. Neki is volt dolga félelmetes árnyékkal, nem is eggyel. Mint elbeszélésében a fizikus, aki lábához szelídítette Schlemihl Péter árnyékát, hogy kiismerhesse természetét, ő is megkísérelte, hogy együtt lépjen egy fenyegető, gólemszerű árnyékkal. A gigantomániás vas- és acélország demagógiájával prózai-verses álriportkötete erejéig alkudott meg. Az Itthon vagyok (1962) az akkori irodalmi hivatalosság értékelése szerint új korszak kezdetét jelezte Székely addigi „szubjektivista” munkásságában. Ez a korszak szerencsére, sosem következett el. Az épülő kohókat, erőműveket, panelbarikádokat és más állami nagyberuházásokat — így a Beszterce folyó vizét elvezető alagutat — megéneklő verses útinapló, melynek csúcspontja a „kristályváros” szárnyaló leírása (központjában ott lüktet a Központi Bizottság hatalmas szíve), magányos, előzmény és folytatás nélküli fejezet Székely művében, s mint ilyen, illogikus és átlapozandó. Aki mégis belepillant, a rejtett, figyelmeztető idézőjeleket is megtalálja benne. Hatalmasabb, lerázhatatlanabb árnyék az, ami először talán Székely Önarckép, 1960 című versében jelent meg. Sőni Pál megfigyelése szerint költészetének addigi alaphangja, a tisztaságélmény ekkor vált át a bűntudat életérzésébe. (S. P.: írói arcélek, 1981.) Ennek egyenes következménye azután az aszkézis vállalása, amelyben ugyan még továbbra is az elhivatottság- és küldetéstudat munkál (Aszkézis, 1965), ám ez a személyiséget erőinek mind kíméletlenebb összpontosítására, egyfajta lelki-művészi „szűkmenetre” kényszeríti. Az aszkézis végletes állapot s veszedelmes következménnyel jár: a legtitkosabb, legsúlyosabb igazságok föltárása, a végső dolgok tudása embertelen, kiúttalan relatívizmusra vezet: „Fátyoltáncot járt nékem az igazság. / Fehéren sejlett pompás termete. / . . . Azóta már lehullott minden fátyol, / Elhalt azóta kedvem és dalom ./ Előttem áll a meztelen igazság, / S nincs többé, amit mondanom.”) (Sztriptíz, 1968). Önmagával, majd az igazsággal szemben támadt kételyei terjednek ki magára a költészetre — a költészetnek az adott korban betöltött szerepére, világábrázoló kompetenciájára is. Összegző prózakölteménye, a Bartók emlékének szentelt Tiszták vallatása (1970) a bűntudat- és aszkézis-problémát a lehető legcsüggedtebb szentenciával: a szó, a vers alkalmatlanságának kimondásával zárja le: „Szutyokból, sárból, pöfögő mocsárból bugy- borog felszínre a szó ... Csakis tinektek adatott meg / A tökéletes tisztaság. Csak tinektek, csak a zenének, az áradó-salaktalannak, a bűntudat-meztelennek, amelyhez árnya sem tapad annak, amit a vers kitárna, amit a szó jelentene.” Ugyanezt az utat járják be esszéi, alkalmi írásai. Hasonló sorba nagyobb prózái is könnyűszerrel beállíthatók lennének. A Soó Péter alaphangja éppenséggel a bűntudaté: a nyugatra hurcolást túlélő fivér önmagát okolja testvére pusztulásáért. A kisregény formailag monológ, tartalmilag gyónás, legalábbis annak indul, csak az epilógusban derül ki, hogy Kicsi, a szellemének s testének arányaiban, alkatában egyformán elragadó, bálványozott testvér éppúgy metaforája Soó Péternek, mint Bolyai Székely Jánosnak: holtában is letéphetetlen az önmagáról kialakított vágyképről, önmaga javított mutációja tehát, amit legföljebb megfejel az írói fogás, hogy Soó Péter és Kicsi ikertestvérek. A nárcisztikus ikertörténet e ponton már-már pszichologista doppelgánger-történetbe megy át — valóban „a lélek legmélyén gomolygó mély, palaszürke bűntudat”-ból fakad tehát. Az árnyék gondolatmenete a bűnök vezekléseként vállalt (s egyúttal a világidegenséget 140
