Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Radics Péter: Egy rögeszme árnyékában (Székely János prózájáról)
valamely késő romantikus német író művének igen sikerült fordítását olvasnánk: kifinomult, miniatűr megfigyelésekkel teli, visszafogottan érzelmes, tartózkodóan szabatos, ugyanakkor lendületes prózát. Annyi bizonyos: leginkább ezek a Székely-művek lennének népszerűsíthetek nyugati nyelveken. A Székely-próza másik iránya a gyermekkorra emlékező lírai leírásokban mutatkozik meg, s a későbbi esszéírót meg a hetvenes évek végén született novellafüzér, A nyugati hadtest íróját előlegezi. Hangsúlyozottan személyes, az olvasóval minduntalan beszélgetésbe elegyedő, komótos tempójú írások ezek, azé a Székely Jánoséi, aki még szónoklataiban, különböző alkalmakra írt felszólalásaiban, kiállításmegnyitóiban is a baráti beszélgetés hangját üti meg. Akinek költeményei tele vannak megszólításokkal, aki minden művével igényli, vállalja, kikényszeríti a kommunikáció aktusát. Markó Béla a didakszisban látja Székely János beszédmódjának lényegét, „olyan értelemben, hogy stílusával fennhangon hirdeti: közölni akar a másik emberrel valamit. . . Valamikor az írók a mű immanens részének tekintették a beszédhelyzetet, azt, hogy valaki elmond valamit valakinek. Ma már konzervatívnak minősül, aki ezt vállalja. Ezért konzervatív Székely János is” (Igaz Szó, 1989/3). Végül is ez az út, a konzervatív út vezet a hétköznapiságukat nyelvezetükkel is hangsúlyozó műfajok: birálatok, esszék, naplószerű följegyzések felé, a másik meg, az artisztiku- sabb, elegánsabb a történelmi vitadrámák — a Caligula helytartója (1972) és a Protestánsok (1976) — kristálytiszta, aforisztikus dialógusai felé. Noha a két út párhuzamos egymással, ugyanoda fut — mégis különböző rajtuk a megengedhető maximális utazósebesség. Éppen ez a kettősség, a kínálkozó alternatíva ébreszt kételyt az iránt, hogy az író csakugyan ellőtte volna egyfajta lehetséges megoldással összes puskaporát. Meglehet: a beállott csönd nem pillanatnyi megtorpanást, tétovázást vagy taktikai tűzszünetet jelent. Székely János hallgatása alighanem mélyebb belátáson alapul, nem a tehetetlenség, nem a passzív rezisztencia csöndje. A pedáns polgárember, az osváthi minőségérzékkel megáldott lapszerkesztő, a képzett — mi több: önképzett — filozopter, a következetes moralista nem hallgathat el úgy, hogy ezzel mélyebb értelművé ne tenné, ne indokolná, értelmezné műveit. Azaz hallgatása logikusan a művekhez tartozik. * * * Ki tudja, mikor pillantotta meg az író először saját alakján túlnövekvő, leszakíthatatlan kölöncként cipelt árnyékát. Talán voltak, akik ujjal mutattak rá, mint elbeszélésében a strandolok a bikinis lány lompos, hórihorgas, ódon gérokkot viselő árnyékára. Az is lehet, hogy magányos szemlélődés közben érte az árulkodó fénysugár. Az eredmény ugyanaz, mint Schlemihl Péter reményvesztve bolyongó árnyékának s boldogtalan áldozatainak esetében: attól fogva inkább az utca sötétebbik oldalán, dús lombú fák alatt járt vagy napszállta után merészkedett az emberek közé. Érdemes előbb a schlemihli árnyékot szemügyre venni, hogy aztán a Székely Jánosét is megérthessük. Chamisso romantikus elbeszélésben Schlemihl Péter, a világjáró szegénylegény elkótyavetyéli legtermészetesebb tartozékát: árnyékát. Az ördögtől cserébe kapott kiapadhatatlan pénzeszacskóról persze hamar kiderül: szokványos emberi árnyék nélkül fabatkát sem ér. Székely a mese másik felét írta meg: a pokolból elbocsátott árnyék sorsának fonalát vette föl, s ez a történet már korántsem olyan romantikusan áttetsző, kicsengése távolról sem igazolja oly egyértelműen erkölcsi konvencióinkat. Chamisso hőse csupán egyszer hibázott: mikor megalkudott az ördöggel. Önálló életre kelt árnyéka viszont igencsak ingatagnak, befolyásolhatónak bizonyul: előbb függetlenségéért hadakozik, majd megízlelvén a voltaképpeni árnyéklét, a teljes magaföladás kényelmét, bárkit és bármit hajlandó szerencsétlenné tenni, akit kihasználhat, akinek a lábához alattomban odatapadhat. A kalpagos árnyékkal futkosó kutyát, persze, agyonverik, a háta 139
