Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Radics Péter: Egy rögeszme árnyékában (Székely János prózájáról)
Radies Péter Egy rögeszme árnyékában (Székely János prózájáról)-m. _Ä.ogyan sorvad el csírájában egy regény? Székely János egyik írásában érzékletes példát mond erre. Szűkebb pátriájának kitaszított, nagy fia, Bolyai János életrajzi regény eltervezésére ihlette pályakezdése idején. Mint évtizedekkel későbbi esszéjében megvallja: a saját apja, családja, felettesei, ismerősei, hazája által meg nem értett, gyanakvással, lebecsüléssel körülvett tudós sorsában saját sorsának metaforáját fedezte föl. Tagadhatatlan: „a holtak az élők metaforái”. Mégpedig teljes, „befejezett” metaforái, hiszen „ami bennünk jövő, őbennük múlt már.” S megeshet, a metaforikus azonosulás odáig is elvezethet, hogy a megfejtett sors befolyásolni kezdi a megfejtőjét. Az előérzetek, „mihelyt megfogalmaztuk őket, mélyen hatni kezdenek jövőnkre, mintegy a maguk képére próbálják formálni sorsunk.” Székely föltevése: „a beleélés mintha addig is eljuttatott volna, hogy meglássam s vállaljam a Bolyai múltjában metaforikusán rejlő jövőt, saját jövőmet, a dermesztő sorsot”. (Bolyai János metaforája.) Ez a sors pedig a hosszú, kilátástalan hallgatás. A Bolyai-regény sosem készült el. Mesterszonettel koronázott szonettciklus őrzi emlékét, a nekikészülődés, anyaggyűjtés hónapjaiból. A Bolyai hagyatéka (1954) Székely egyik legjelesebb költői teljesítménye, bizonyság arra, hogy a huszonéves szerző regényterve a legkevésbé sem volt elbizakodott. Bizonyos értelemben maga a szonettciklus is regényvázlatnak tekinthető: a hiteles portré nélkül meghalt Bolyai arcképét rekonstruálja az első szonett, párbajkalandjait idézi a második, a kéziratok csöndjébe, a tudós műhelyébe vezet a harmadik, a kilencedik visz föl a csúcsra, a „tettig”, a Bolyai nevét megörökítő fölismeréshez, s onnét vezet az út lefelé, kínok és eufórikus fölszárnyalások közepette a halálig. Hogy aztán túlzó szerénység-e vagy lelki, alkotói törvényszerűség hiteles magyarázata, hogy a szerző a regény puskaporát — úgymond — a szonettekben mind ellövöldözte, aligha lehet biztosan megítélni. Fogadjuk el feltételesen Székely János magyarázatát azzal a megszorítással: megerősítést vagy cáfolatot egyes művektől aligha, legfeljebb az életmű összefüggéseitől várhatunk. A fiatalkori virágzás éveit, a párválasztással, egzisztenciateremtéssel s betegséggel, kényszerpihenővel eltelt idő emlékét egyetlen igazi kisregénye, a Soó Péter bánata (1957) s a marosvásárhelyi tüdőklinikán ugyanabban az évben befejezett emlékezése, a Gyermekkorom ösvényei idézi. A kisregény csak évtizeddel későbbi, pompás elbeszélésével, Az árnyékkal rokonítható, márpedig az önfegyelmező távolságtartás, a vallomásos indíték mellett is tökéletesen ép, egészségesen buzogó fikció okán. Sallangmentes, elegáns próza mind a kettő, hangvételük kissé mesebeli, meghatározó helyszíneik ódon, favázas házacskákkal telizsúfolt vesztfáliai kisvárosok, melyeknek még a neve is rímel egymásra: az egyiket Borghorstnak, a másikat Markhorstnak hívják. Az alaphelyzet ugyan a két történetben igencsak eltérő: a Soó Péterben a háborús összeomláskor nyugatra hurcolt leventék osonnak a kisvárosi utcákon, azokon, melyeken a másik mesében Schlemihl Péter pokolból kiebrudalt magányos árnyéka bolyong. Mégis mindkét esetben úgy érezzük, minthacsak 138
