Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Czine Mihály: Cs. Szabó László hűsége
a magyar tudatot, Magyarországtól távol írt esszéiben — már Csoóri Sándor megfigyelte — szinte mindig „hazabeszél”; a magyar identitás kérdéseire megkülönböztetett gonddal figyelve. A hazai olvasók, a hazai magyarság tudatformálási lehetőségétől egyelőre elesve, sőt megfosztva, a magyar világszórványnak lett a nagy nevelője; önkéntes emigrációjának az első pillanatától kezdve. Még födél sincs a feje fölött az idegen földön, s már a magyar versek antológiáját kezdi szerkeszteni, már Rómában, Aranytól napjainkig; „kétségbeesett igyekezettel, elszánt türelemmel”, két világrészre kiterjedő nyomozó levelezés árán. 1952- ben, a hidegháború, a szétszóródás rettenetében. Mondván: „nekünk is van összetartó tóránk, mint a zsidóknak, aki Aranyt olvassa és olvastatja a fiaival, nem merül el idegen tengerben”. A frissen elhagyott haza akkori dolgaira még inkább csak gyötrő indulattal nézhetett, de válogató munkáját és bevezető tanulmányát az akkori helyzet iszonyú nyomásától függetlenül végezte. Az értékek tiszteletében; nagyobb részt máig érvényesen. Kint, az emigráció, a távoliét esztendeiben, sőt évtizedeiben emelkedett Cs. Szabó Lászlóban a pedagógus is ritka magasra. Itthon is szerette a tanítást — tanítványai harminc év után is őrizték előadásai jegyzeteit—, de igazán szenvedélyes pedagógussá a Magyarországról kiszakadt fiatalokkal való találkozása tette. Az elveszett főiskolai tanszék után egy „repülő tanszék” professzoraként élt. Édesanyjához, Kolozsvárra csak levelét küldhette, de a hollandiai Mikes Kelemen Körben, a bécsi Bornemissza Társaságban, a londoni Szepsi Csombor Körben, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemen tarthatott és tartott előadásokat; a magyar irodalom folytonossága jegyében. íróként is, emberként is, magyarként is szerető gonddal figyelte a Nyugatra szakadó magyar értelmiségiek külső pályáját és belső alakulását. Ez sem volt könnyű vállalás: „távolsági hazaszeretetet” — övé a fogalom —, s nehéz hűségre való felesküvést kívánt. Szembenézést a sorssal, a helyzettel. A makacsul kísértő érzelmi legendákkal, vívódásokkal, csalódásokkal, válságokkal, a diaszpóra atomizálódásával és szóródásával, a kettős kötöttség, a kettős hűség, a kétnyelvűség kérdéseivel. Cs. Szabó László következetesen ezt tette: tudatosított, nyesegetett, ősöket, példákat mutatott fel, helyes önismeretre késztetett, s méltó feladatokra biztatott. Az volt a reménye, hogy a Nyugatra került fiatal magyar írók szerencsés szintézist alakíthatnak ki a nyugati és a magyar kultúra kiegyenlítésére. A harmincas évek magyar íróinak egy része — ahogy ő maga is — magyarságtudatát Nyugat felé fordulva dúsította, olykor mesterkélten, a mostani Nyugaton élő fiatalok — gondolta — természetesebb szintézist alakíthatnak: „a nyugati és tengerentúli műveltségbe, mozgalmakba ágyazva, kísérleteiktől sodorva, e világ kritikus, közvetlen kiismerése közben, ábrándok nélkül megteremthetik félig lebegő, félig gyökeres szellemi létformájukat, az idegen légkörben továbbélő, sajátosan magyart.” Reményei teljesedéséről is számot adhatott Cs. Szabó László. Örömmel nyugtázta az eredményeket: „önállósult a nyugati középnemzedék kettős kötöttségű, kettős hűségű, és egyénenként is elég gyakran kétnyelvű irodalma, amely egyfelől független, önértelmezésű, másfelől az összmagyarság integráns szellemi meghosszabbodása Bécstől San Franciscóig, szépirodalmi és tudományos művekben és fordításokban rögzített „virtuális Magyarország”. Ennek a hitében, illetve tudatában kívánta Cs. Szabó László következetesen a dialógust, a kétoldalú dialógust, az itthon és a világszórvány magyar írói között. Meggyőződése volt, akár csak Illyésnek, Németh Lászlónak, Tamásinak és Csoóri Sádnornak: lehetséges tizenöt millió magyar egyesülése a földrajzi határok fölött, egy virtuális szellemi hazában. Úgy vélte, „a független, óriási szórvány színe-java folyamatos jószolgálatot tesz a magyar nép jó híréért”, a magyar diaszpóra elitje, küszködő körei, iskolái, kiadói, folyóiratai nemes értékek; a magyarság a nagyvilágban is, akárcsak itthon végzi dolgát; egyetlen népnél sem alávalóbb; „legyen hát végre köztünk a dialógus is egyenes, félelem nélküli, lojális.” Cs. Szabó László kezdettől a magyar irodalom egyetemében gondolkodott, akárcsak Illyés és Németh László. Tudta: „irodalmunk tágabb, mint az ország, nem kezdődik a hegyeshalmi sorompónál, nem végződik Csapnál. Körös-körül a szomszéd országokban, 136
