Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Czine Mihály: Cs. Szabó László hűsége
Czine Mihály Cs. Szabó László hűsége*-A. ™ égy esztendeje már, hogy Cs. Szabó László végleg hazatért bolyongásaiból. Erdélyt tartotta ugyan mindig őshazájának, gyermekkorától visszhangzott benne a Szenczi Molnár halálára írt epigramma gondolata — Dacia dat tumulum —, de a sírt neki már nem Erdély adta, Erdély nem adhatta, hanem a régi, Európához kapcsolódó, fejedelmi Erdéllyel rokonszellemű kollégiumi város; nem az álmaiban annyiszor kísértő Házsongárd, hanem a sárospataki református temető. Itt pihennek a hamvai, a magyar szellem egyik történelmi végvárában, tudós tiszteletesek és tanárok között, a szabadság egykori országútján, mintegy félúton — képletesen szólva — Cseke és Széphalom, a Kölcseyt és Kazinczyt pihentető sírhalmok között. Itt búcsúztatta a nagy vándorlásaiból hazatérőt Csoóri Sándor, a világ minden értő magyar írója és olvasója nevében. Mint a magyar szellem egyik kivételes nagy képviselőjét, a Szenczi Molnár Albertek és Tótfalusi Kis Miklósok huszadik századi utódját. Cs. Szabó Lászlónak már indulásakor érdemes, elismert helye volt az írástudók között. Nagy felkészültséggel, pártatlan magányban készítette irodalmi mérlegeit: harag, sértettség, indulat nélkül; urbánus volt, de a népi írók közt is barátként becsülték; egyszerre késztette írásra Babits és Németh László; együtt látta és láttatta a magyar és világirodaimat; a Berlin—Róma tengely ellen szellemi partizánként a London-Róma tengelyt képviselte. Alkotó, kísérletező íróként, közvetítőként és látnokként; versben, elbeszélésben és esszében. Nyugatra távozása után is történeti jelentőségű szerepe volt irodalmunkban. Ne felejtsük: maga választotta az emigrációt, maga hagyta itt a neki szervezett művelődéstörténeti főiskolai tanszéket, s rövidebb-hosszabb időre talán akkor is látogatta volna a messzi tornyokat, ha itthon kedvezőbben alakult volna a folyó történelem. Természete szerint is örök diák volt — ahogy maga mondta magáról —, a második világháború után természetéből eredően is újra járta, magasabb fokon, az európai, az amerikai, a távolkeleti s az afrikai műveltség iskoláit. Valamennyit fényes eredménnyel; győzve még a lehetetlennek látszó körülményeken is. Mert hiszen még sorsa legkedvezőbb szakaszaiban is csak az angol rádió megbecsült fordítója és beolvasója volt, az 52 192 számú fordítója és beolvasója, két nyelven, hogy az így szerzett kenyéren heti két napra és a szünidőre írói munkájának, szellemi küldetésének élhessen. Erőfeszítéseinek tüneményes eredményei születtek: messze a hazájától visszavívta helyét mint író, mint rádiós, mint professzor, mint magyar. Okkal érezhette 1948 után írt műveit — mindenekelőtt a Hunnok Nyugaton-t, a Római muzsikát, a Pokoltornácot és a Vérző fantomokat — még a korábbi írásainál is súlyosabbaknak. Esszéiben fegyelmezett racionalistaként, Magyar Nézóként mutatta fel a nagyvilág és népe dolgait, lírai hangvételű novelláiban a tündéri realizmust és a valóságként mélyen átélt szürrealizmust ötvözte. Egyre magasabbra emelkedő művészetében azonban a hangsúlyok mintha mégis módosultak volna. Itthon, Magyarországon élve mint örök-vándor, örö-diák — inkább a nyugati műveltségre figyelt, azt igyekezett közvetíteni mindenek előtt, európai színekkel dúsítani Elhangzott Cs. Szabó László síremlékének avatásakor, Sárospatakon, 1988 őszén. 135
