Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Zelei Miklós: Külföldi magyarokról, nyelvről, irodalomról (Egy délelőtt Szegeden, Ilia Mihálynál)

külföldi magyar irodalomról nem hallottam. Amit tudtam, azt egyéni szorgalomból tud­tam. — Szünetben, a folyosón se beszélt erről egy-egy tanár? — Nem, soha. Pedig a szegedi nem akármilyen egyetem volt. Kolozsvár örököseiként mi még hallgattunk olyan professzorokat, akik Kolozsvárott is tanítottak. Mészöly Gede­on, Nyíri Antal. Nyelvészek. Nyíri Antal ma is él, szoktam vele találkozni. Jó tanárunk volt. Óriási traumával élte meg 1948-at, amikor a nem román egyetemi tanároknak el kellett Kolozsvárról jönniük. László Gyula és mások is, akkor jöttek át Magyarországra. Bepakolták őket egy vagonba és itt folytatták a professzorkodást. De minderről akkor nem esett szó. Mikes Kelemen volt az egyetlen olyan külföldi magyar író, akiről beszéltek. Amikor én kezdtem tanítani... . .. még nem beszéltünk a zárlatokról. — Amíg Jugoszláviával jó volt a viszony, amíg nem támadt fel Tito-ellenesség, addig, ha nem is sűrűn, de föltünedeztek vajdasági írók a szegedi lapokban. Elsősorban azok, akik a visszacsatolás idején Szegedet az első nagy magyar városnak tekintették. Utaztak is, tudom a sajtóból. A viszony megromlott, a sztálinizmusnak ez a mindenki számára tragikus tette, a jugoszláviai magyar irodalmat elzárta a magyarországi olvasó elől. Köny­vek nem jöttek be. A sajtó igen. Egyetemista koromban, az ötvenes évek közepén is, mindig olvashattam a Magyar Szót a Somogyi Könyvtárban. Nem a szabadpolcon talál­tam meg, de akadtak könyvtárosok, akik szóltak, hogy na, jó olvassad ezt is. A csehszlová­kiai magyar irodalom dolgát az nehezítette meg, hogy ott a magyarság jóval később kapott alkotmányos jogokat. A lakosságcsere, a kitelepítések, az országon belüli internálások, az elhallgattatás, az értelmiség megtizedelése nagyon meggyengítette a csehszlovákiai magyar írótársadalmat. Nem is beszélve Kárpátaljáról! Csak a hatvanas évek közepén derült ki, hogy itt is van valami, Kárpátalján is van magyar irodalom. Az a „szemérmesség”, ami a szocialista országokkal fenntartott kapcsolatainkat nemzetiségi kérdésben jellemezte, méginkább érvényesült a Szovjetunióval szemben. Mert hiszen a Szovjetunióról különö­sen azt kellett mondani, hogy igen, ott aztán valóban megoldódott minden! És elképzelhe­tetlen lett volna arról szólni, hogy ott a történelmi Magyarországhoz tartozó részek vannak. Hogy az anyaországnak kulturális kötelességei volnának a kárpátaljai magyarság­gal szemben. Hogy esetleg itt képezzék ki a kárpátaljai értelmiséget... 1970-ben Benedek András és Kovács Vilmos a Tiszatájban megírta a kárpátaljai magyar irodalom történetét. Tóth Dezső akkor magához rendelt a pártközpontba, s a legkeményebb letolásban része­sült a szerkesztőség, mondván, hogy ez beavatkozás a belügyekbe. Ki kellett volna kérni a politikai szervek véleményét. Pedig abban az írásban nincsen semmi. A tények olvasha­tóak benne. Aztán kikisért a folyosóra, megfogta a vállamat, megveregette és azt mondta: nem kell mellre szívni, dolgozzatok tovább. Ilyenkor a megfelelő vonalon a megyei pártbizottságra is leérkezett az információ. És vagy igazoló jelentést kellett írni, vagy szóban kaptuk meg a diót. — A romániai magyar irodalom mikor tűnt el 45 utáni szellemi életünkből? A Groza-korszaknak voltak olyan játékai, hogy Magyarország felé szebb arcot mutas­son: a magyarság iránti szeretet, bőkezűség látszódjon. De komoly irodalmi kapcsolatok 1945 után sem nyilvánultak meg. Ha átnézem a folyóiratokat, azt kell mondanom, hogy nem is volt igazán milyen irodalmat korpoltálnunk. A romániai magyar irodalomban hamarabb és keményebben lép fel a sematizmus. És ettől Gaál Gábor működését nem lehet elválasztani. Benedek Marcellel szemben az Arany-kérdést firtatja, s a magyar irodalom hagyományait kezdi kiiktatni. Nagy István ugyanezt teszi a két világháború közti erdélyi magyar irodalom polgári hagyományaival. — Gaál Gábortól egészen hajmeresztő dolgokat olvasni. Egy Faust-előszóban ezt írja 1950-ben: „Goethe a Faustban kora legégetőbb kérdéseire válaszol. Eszménye a munkán épülő társadalom. Faust végül azok felé a nagy emberi célok felé törekedett, amelyek csak a Szovjetunióban valósulhattak meg, s amelyeket a mi szocialista építésünk megvalósít.” 115

Next

/
Thumbnails
Contents