Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Ács Zoltán: Négy évtized kiesett? (Beszélgetés Juhász Gyula akadémikussal, a Magyarságkutató Intézet igazgatójával a világ összmagyarságáról)

— Dióhéjban áttekintettük a környező országokban élő magyarok, illetve a nyugati emigráció rövid történetét. Közben elkerülhetetlen volt, hogy elkalandozzunk a mában is, bizonyos aktuálpolitikai kérdésekhez. Most ismét térjünk vissza a történelemhez, illetve a politikai eseményekhez. Hogyan alakult 1945-öt követően a hivatalos magyar politikai álláspont egyrészt a trianoni országrészről leszakadt államokban élő kisebbségekhez, másrészt a nyugati emigrációhoz?

— Az 1947. évi párizsi békeszerződés után egy bizonyos idő elteltével a magyar hivatalos politika tulajdonképpen úgy tett, mintha nem létezne az a probléma, hogy magyarok milliói élnek a szomszédos országokban. Ez az a bizonyos időszak, amikor átéljük az újabb kudarcot, vagyis azt, hogy Trianonhoz képest semmilyen korrekcióra nem kerül sor az újabb békeszerződésben, sőt, még három község Pozsonnyal szemben Csehszlovákiához kerül. Ezt a kudarcélményt úgy próbálta ellensúlyozni a hivatalos politika, hogy szigorúan ostorozta a nacionalizmust. Itt azonban egy kicsit részletesebben kell szólnom arról, hogyan alakult ki ez a furcsa helyzet a második világháború után, amely egybefonódott a nemzeti lekiismeretfurdalással, a bűnös nemzet koncepciójával. Ma már ismeretes, hogy ez utóbbit először a szovjet vezetés veti fel 1943-ban, amikor már nagyjából kialakult az az elképzelés, ami a Szovjetunió háború utáni politikájával volt kapcsolatos és a szomszédos országokkal függött össze. A Szovjetunió is arra az álláspontra helyezkedik, hogy nem ismer el semmiféle olyan területi változást, amely a háború alatt vagy közvetlenül azt megelőzően történt, kivéve az általa végrehajtott területi változtatásokat. Ha csak a magunk háza táját nézzük, az első és a második bécsi döntésre gondolok, vagy az 1941. évi délvidéki katonai akció révén Magyarországhoz került területre, illetve Kárpát-Ukrajna 1939-es visszafoglalására.

Az is ismeretes, hogy a második világháború alatt Magyarország kormányzata — nem is beszélve a közvélemény jelentős részéről — sok szempontból vonakodó szövetségese volt Németországnak és viszonylag korán kezdett el olyan politikát folytami, amelynek az lett volna a lényege, hogy Magyarország váljon ki a német szövetségből, amit a köznyelvben Kállay-féle kiugrási kísérletnek neveznek. Magyarországon az alkotó értelmiség jelentős része kifejezetten németellenes felfogású volt.

Az antifasiszta koalícióban kialakul a szövetségi rendszer. Az Egyesült Nemzetek létrejöttekor, 1942 elején szövetséges országgá válik Csehszlovákia emigráns londoni kormánya révén, a jugoszláv emigráns kormány Jugoszlávia képviseletében. Viszonylag korán kialakult Erdéllyel, tehát Romániával kapcsolatban az a nézet, hogy a Szovjetunió az 1940-es területi változásokat, Besszarábia és Észak-Bukovina elvételét Erdéllyel kompenzálja.

1942 végén a magyar kormányzat titkos tárgyalások révén közeledik az angolszász hatalmakhoz, hogy kedvező körülmények között válhasson ki a német szövetségből. A szövetségesek azonban kínban vannak azt illetően, hogy vajon a kiugrás áraként mit ajánljanak fel Magyarországnak. Ugyanis korábban már elkötelezték magukat Csehszlovákiának, Romániának és Jugoszláviának. A brit külügyminisztérium vegykonyhájában kialakul az az álláspont, amelyet végül is jóváhagy a brit kormányzat, miszerint valamilyen új propagandát kell Magyarországot illetően beindítani, hogy ezzel biztassák kilépésünket. Ennek az volt a lényege, hogy nem kívánják az országot Trianonnál rosszabb állapottal sújtani, mert nem akarják, hogy kormányai ostobaságai miatt az egész magyar népet büntessék. Ehhez még hozzátették, hogy Magyarország jövőjét olyan konföderációban tudják elképzelni, melynek alapító államai Lengyelország és Csehszlovákia leimének. A brit kormány ezt az álláspontját elküldi szövetségeseinek. Erre érkezik az a moszkvai válasz 1943. június 7-én Molotov aláírásával, miszerint a Szovjetunió nem ért egyet azzal a brit javaslattal, hogy a kormánya ostobaságai miatt nem lehet megbüntetni a magyar népet. Az oroszok szerint Magyarországnak a háborúban való részvételért, az elkövetett gyilkosságokért és attrocitásokért bűnhődnie kell, hisz azokért többé-kevésbé a magyar nép is felelős.

Ma már tudjuk és talán a közvélemény is kezdi megtanulni, hogy a politika nem érzelmi, hanem hatalmi kérdés. Itt sem arról volt szó, hogy Molotov vagy Sztálin gyűlölte volna a magyarokat, habár Sztálinnak a véleménye elég rossz volt rólunk — eme véleményét a

111