Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Ács Zoltán: Négy évtized kiesett? (Beszélgetés Juhász Gyula akadémikussal, a Magyarságkutató Intézet igazgatójával a világ összmagyarságáról)

Magyar Tanácsköztársaság ténye sem ingatta meg — hanem csak a háborús körülmények játszottak szerepet. Alapvetően arról volt szó, hogy a jövőbeni hatalmi elképzeléseikben Magyarországnak nem volt helye. Az a szerencsétlen helyzet alakult ki a párizsi békekötéskor, hogy végeredményben nem a Horthy-kormányzattal kötötték meg a békeszerződést, hanem egy olyannal, amely nem volt jogfolytonosa a háború előtti Magyarországnak, vagy a háborús Magyarországnak, hanem egy teljesen új demokratikus kormányzat volt, amely demokratikus Magyarországot kívánt fölépíteni. Ez a gond már 1943-ban fölmerült. Nagyon érdekes, hogy amikor 1943-ban a moszkvai külügyminiszteri konferenciát előkészítették, szeptemberben Nagy-Britanniában is több tárgyalási anyag készült, amelyet a moszkvai külügyminiszteri konferenciára vittek magukkal. Köztük volt egy olyan is, amely Magyarország határaival, területi problémáival foglalkozott, ahol fölvetették — utalva Böhm Vilmos és a brit külügyminisztérium egyik vezetője közötti 1943 augusztusi tárgyalásra —, hogy végzetes dolog lenne, ha a háborús felelősséget egy új magyar demokratikus kormánynak kellene vállalnia. Fölvetették azt is, hogy Böhm szerint ne kényszerítsék idő előtti kiugrásra Magyarországot, hanem vigye csak végig az egészet a horthysta kormányzat és kényszerüljön ő arra, hogy a felelősséget vállalja és a békeszerződést ő írja alá. Bekövetkezett, amitől féltek, hogy végül egy demokratikus Magyarországnak kellett vállalni a konzekvenciákat a békeszerződésre, amit semmi mással nem lehet megmagyarázni, csak a háborús felelősséggel. De az a kormányzat, amely ezt aláírta, a felelősséget kényszerűségből volt kénytelen átvállalni, mert nem ő volt a felelős. Mindezek együttesen játszanak szerepet abban, hogy azt gondolják, az a kiút ebből a kényszerhelyzetből, ha bűnösnek nevezik az országot.

— Ugyanakkor a bűnös, nacionalizmusra hajlamos népnek a koncepciója, illetve besulyko- lása mellett, a dolgok „elsimításában” szerepet játszott a hőn hangoztatott internacionalizmus, ami önmagában is képes arra, hogy megoldja a nemzetiségi-kisebbségi kérdést.

— Okvetlenül szerepet játszott. Ez az idealizmus még föl is erősödött egy ilyen kényszerhelyzetben. A második világháború után, 1944—45-ben sokan távoztak el az országból. Talán egyedülálló helyzet alakult ki ekkor Európában, hiszen egy kormányzat egésze testületileg, erőszakszervezeteivel és intézményeivel együtt hagyta el az országot és mint ismeretes, közülük 60 ezren haza sem jöttek. Hazajöttek azok, akik úgy gondolták, hogy nincs félnivalójuk, és azok, akiket háborús bűnösökként hoztak haza. Kintmaradt tehát 60 ezer ember, aki gondolatvilágában, eszméiben a régi Magyarországnak volt elkötelezve. A politikai harcok következtében, amikor elindult a szalámitaktika, távozik a második hullám. Ebben nagyon sokan voltak demokratikus gondolkodású emberek, akik részt vettek a koalíciós korszakban az új Magyarország felépítésében, csak nem tudtak együtt menni, vagy nem hagyták, hogy együtt menjenek azzal a fejlődéssel, ami a fordulat évében a Szovjetunió általi közreműködéssel bekövetkezett. Ezt az említett két hullámot összemosták. Lefasisztázták azokat is, akik 1947—48-ban mentek ki. Gondoljunk csak Kovács Imrére, aki a Nemzeti Parasztpártnak volt a főtitkára és ismert baloldali értelmiségi író, vagy a szociáldemokrata párt számos képviselőjére, akik közül — Marosán György emlékirataiból tudjuk — nem egyet szabályosan felszólítottak, hogy hagyja el az országot és biztosították is nekik a „szabad távozást”, hogy könnyebben végbemehessen a két párt egyesülése. Ez nagyon súlyos hiba volt. A szigorú ötvenes években még az is bűnnek számított, ha valakinek rokona volt Nyugat-Európában, függetlenül attól, mikor hagyta el az országot. Mindenkit az 1945-ös emigrációval azonosítottak, amely kétségtelenül tagadta a felszabadulás utáni Magyarországot, vagy annak politikai elitjét.

A harmadik nagy hullám közismerten az 1956-os volt, amikor többnyire fiatalok, egyetemisták, fiatal diplomások és munkások kerültek ki az országból. Ők már azt a szellemet vitték magukkal, amiben felnevelődtek, vagy azokat, amelyekkel szembefordultak az 50-es évek fejlődésével. Többek között az 56-osoknak köszönhető, hogy a nyugati magyar diaszpóra egyre nyitottabb szívvel tekint Magyarországra és az emigráció véleménye jelentősen megváltozott az anyaországról. Hosszú ideig az volt körükben az uralkodó álláspont — és ezt nagyon sokan vallották —, hogy az igazi Magyarországot azok képvise112