Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Ács Zoltán: Négy évtized kiesett? (Beszélgetés Juhász Gyula akadémikussal, a Magyarságkutató Intézet igazgatójával a világ összmagyarságáról)

zetközi fórumokon, mert amíg ez a lehetőség létezik, nem lehet más politikát csinálni, mint a nyilvánosság politikáját.

— Csehszlovákia után térjünk át Romániára.

— Közismert, hogy amikor a második világháború után a románok sikerével befejeződött az Erdélyért folyó versenyfutás, 1944. utolsó hónapjaiban a románok által visszafoglalt, a szovjet hadsereggel együtt fölszabadított Észak-Erdélyben súlyos atrocitásokra került sor az ottani magyarság képviselőivel szemben. A bosszúhadjárat elsősorban azokat érintette, akik valamilyen funkciót töltöttek be, tehát vezetői voltak a két háború között az ottani magyarságnak. A Maniu gárdák garázdálkodása miatt a Vörös Hadsereg megszüntette Észak-Erdélyben a román közigazgatást és katonai közigazgatást vezetett be. Ezt csak akkor oldották fel, amikor a román politikai vezetés megígérte a szovjet kormánynak, hogy Eszak-Erdélyben, ha visszakapják a román közigazgatást, olyan nemzetiségi politikát folytatnak, amely biztosítja az ottani nemzetiségek jogait és szabad fejlődési lehetőséget ad számukra.

— Mennyi időre függesztették fel a román közigazgatást?

— 1944 novemberétől 1945 márciusáig, mert 1945 márciusában született egy megállapodás a két kormány között. A Szovjetuniónak ugyanis az volt a követelése, hogy a királyi reakciós, restaurációs kormányzat mondjon le és helyére Petru Groza vezetésével egy demokratikus kormányzat kerüljön, amelynek már a kommunista párt is részese. Azt hiszem, ez az a döntő mozzanat, amikor Erdély kérdése véglegesen eldőlt, abban az értelemben, hogy még egy parányi részt sem fog visszakapni Magyaroszág a trianoni határokhoz képest. Ismeretes, hogy a román fegyverszüneti egyezménynek volt olyan fönntartása, mely úgy fogalmazódott meg, hogy Erdély vagy annak nagyobb része Romániát illeti meg, ha ezt a békeszerződés jóváhagyja. Egy kisebb részre korábban még lehettek esélyeink. Valamint itt még föl kell vetnünk, amiről nem nagyon szoktak beszélni. Nyilvánvaló, hogy önmagában nem tudott volna szovjet katonai közigazgatás létezni Észak-Erdélyben, ha ehhez nem kap segítséget. A Vörös Hadsereg elsősorban a kommunista párthoz fordult segítségért, hogy lehetővé tegyék a közigazgatás, egyáltalán az élet beindítását. Az északerdélyi Kommunista Párt, amely többségében magyarokból állt, így együttműködött a szovjet kormánnyal. Ezt román nacionalista oldalról már akkor, 1944 végén, 1945 elején a magyarok szemére hányták. A magyarság vezetőiben és a magyar kommunisták jelentős részében ugyanakkor volt egy olyan érzés, hogy ez az együttműködés segítheti őket abban, hogy nemzetiségi létük ne kerüljön olyan értelemben veszélybe, mint a román közigazgatás alatt. Évtizedekkel később egy ravasz fordulattal azt hirdette a hivatalos román politika, hogy voltaképpen a magyarság műve volt a romániai sztálinizmus, tekintettel arra, hogy a Román Kommunista Pártban jelentős számban voltak magyarok és a magukat magyarnak valló erdélyi zsidóság képviselői. A második világháború utáni most már negyvenegy- néhány év alatt ez a rövid, 1945-től az 1950-es évekig, de különösen a 45—48 közötti idők voltak olyanok, amelyek ha nem is teljes mértékben kritizálhatatlanok, de összehasonlíthatatlanul jobb állapotokat teremtettek a korábbinál, vagy az 50-es évek végétől kezdődő és a különösen a Ceausescu-korszakban kibontakozó nemzetiségi politikánál. Az erdélyi magyarok egyesülete nagyon aktív korszakát élte át akkoriban. Nagyon sok kézirat készült erről az időről, amelyeket előbb-utóbb kiadnak. De említhetném a kolozsvári Bolyai Egyetem virágzó korszakát is. Formailag az ottani magyarság élete az ötvenes években is biztosított volt. Azért csak formailag, mert a sztálinizmus tombolása Romániát is sújtja és elsősorban a magyar származású kommunistákat üldözik. A Bolyai Egyetemről letartóztatják majdnem a teljes professzori kart, vagy például azokat, akik az Erdélyi Magyar Szövetségben funkciót vállaltak, de említhetném az egyházi vezetőket is. Attól a szellemi rétegtől igyekszenek megfosztani a magyarságot, amelynek ideológiája természetesen nem biztos, hogy direktben szólt, bár őket kifejezetten nacionalista elhajlással vádolták és nagyon nehéz időszakot kellett átélniük. Alig-alig tudok kivételt azok között az erdélyi szellemi vezetők között, akik 1945 után vezető egyéniségei voltak a magyar szellemiségnek Erdélyben. Amikor Romániában ez a politika, a „nagy román politika” elindul, fokozato108