Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Ács Zoltán: Négy évtized kiesett? (Beszélgetés Juhász Gyula akadémikussal, a Magyarságkutató Intézet igazgatójával a világ összmagyarságáról)
Acs Zoltán Négy évtized kiesett? Beszélgetés Juhász Gyula akadémikussal, a Magyarságkutató Intézet igazgatójával a világ összmagyarságáról együnk optimisták, s higgyük azt, hogy ma már talán mindenki számára köztudott, a magyarság egy harmada határainkon kívül él, nem az anyaországban. A kinti magyarságot is nyugati illetve keleti magyarságra lehet osztani. De itt olyan kifejezések körül kellene rendet teremtenünk, mint például kisebbségi magyarság, diaszpóra magyarság, kivándorlók, emigránsok, disszidensek és még sorolhatnám. A tisztánlátás kedvéért kezdjük beszélgetésünket egy rövid történelmi áttekintéssel. — Azt hiszem, ma már eléggé általános és elfogadott nézet az egységes magyarságról vallott álláspont. Vagyis függetlenül attól, hol élnek magyarok, kisebbségként vagy szórványként a világ különböző részein, egységes magyarságként tekintjük őket. Az említett megkülönböztetéseket, amelyek a kivándorlásból, a politikai menekülésből, vagy a disszidálásból fakadtak, ma már elhagyhatjuk, az idő túllépett ezeken a fogalmakon. A megkülönböztető jelzők kétségtelenül különböző politikai korszakokhoz kötődnek. A történeti Magyarország megszűnése után, 1919—1920 között tűnt fel először a kisebbségi magyarság fogalma. A trianoni békeszerződés életbe lépésével egyik napról a másikra — akkori számítások szerint — megközelítően 3 millió magyar került el a történelmi Magyarországról. Egy nagyhatalmi döntés következtében születtek meg az új országhatárok, aminek következtében a magyarokból román, cseh vagy jugoszláv állampolgárok lettek. Ha meg akarták tartani magyar állampolgárságukat, azért külön kellett folyamodni- ok. Olyan állapot jött létre, amely fordított előjellel megismételte azt, ami etnikai szempontból a történelmi Magyarországon volt, ahol jelentős számban éltek szlovákok, románok, délszlávok és németek. Ez bizonyos értelemben Csehszlovákiában volt a leginkább szembeötlő, ahol a 3 millió született német mellett megközelítően egymillió magyar élt a trianoni területeken, beleértve Kárpát-Ukrajnát is, ami akkor még Csehszlovákiához tartozott. Ezen kívül még ukránok és lengyelek is éltek Csehszlovákiában. Ha az ország méreteit és a lakosság számát tekintjük, északi szomszédunk etnikailag semmiben sem különbözött az Osztrák—Magyar Monarchiától. Ugyanez mondható el Romániáról vagy azokról a területekről, amelyek leszakadtak Magyarországtól és a soknemzetiségű jugoszláv államhoz kerültek. Ezek a milliók a két világháború között is kisebbségi sorsban éltek, noha sorsuk sok esetben könnyebb volt még Romániában is, mint manapság. Ezzel egyidejűleg mégis azt mondhatjuk, hogy voltaképpen csak az előjel változott meg és a nemzetiségek rosszabb állapotba kerültek, mint amilyenben a Monarchia idejében voltak. A békeszerződésekkel egy időben jött létre a Népszövetség, amely a nemzetközi élet rendező eleme volt a két világháború között és többek között feladata volt őrködni a békerendszer fenntartásán. A népszövetség kisebbségi egyezményekre kötelezte azokat az országokat, amelyekben nagyobb számban éltek nemzetiségek. Ez persze nem jelentette 104
