Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Ács Zoltán: Négy évtized kiesett? (Beszélgetés Juhász Gyula akadémikussal, a Magyarságkutató Intézet igazgatójával a világ összmagyarságáról)
azt, hogy lényegesen megváltozott volna a sorsa a panasszal élő mondjuk erdélyi magyarságnak, de legalább panaszaik és sérelmeik a nyilvánosság elé kerülhettek. — Ez azt jelenti, hogy Trianont követően nemcsak fizikai és erkölcsi, hanem jogi értelemben is jobb volt a helyzete az erdélyi magyarságnak mint manapság, hisz megvolt a lehetősége, hogy világgá kiáltsa fájdalmát? — Igen. Ugyanakkor a magyar állam is, amely Trianon revíziójára helyezkedett, mindent megtett annak érdekében, hogy a kisebbségi magyarság panaszai megszülessenek és eljussanak a Népszövetséghez. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy ennek valójában túlságosan nagy jelentősége nem volt tényleges sorsuk alakításában. A kisebbségi sors problémája — különösen a harmincas évektől kezdve — Hitler hatalomra jutását követően összefonódott az egész hitleri Németországgal, illetve a nácizmusnak a problematikájával is. A németek a hivatalos állami politika rangjára emelték az össznémetség egyesítésének tervét a Német Birodalmon belül és e birodalmi céljaik érdekében nagyon is felhasználták a kisebbségi politikát, ami konfliktusok sorát váltotta ki és a háború kitörésében sem játszott jelentéktelen szerepet. Ennek volt köszönhető — anélkül, hogy most mélyebben elemeznénk a részleteket, hogy a második világháború után oly ridegen vagy ijedten zárkózott el a nemzetközi, azaz az antifasiszta hatalmak közvéleménye attól, hogy az újonnan létrejött Egyesült Nemzetek Szövetsége a Népszövetség működéséhez hasonlóan beiktassa a kisebbségi kérdéssel foglalkozó pontokat. Mára kiderült, hogy ez a gondolat nem állta ki az idő próbáját, vagyis az, hogy önmagában az emberi szabadságjogok biztosítása garantálja a nemzetiségek lehetőségeit és létjogait is nemzetiségi, kisebbségi létükhöz. Hosszú ideig a kisebbségi kérdés a faji, elsősorban a fekete faji kisebbséget jelentette. Az utóbi években kezdik tudomásul venni, hogy nemcsak abban az értelemben vannak faji kisebbségek, ahogy ez bizonyos afrikai országokban, vagy más ázsiai országokban létezett, hanem Európában is vannak kisebbségek, történetesen a legnagyobb európai kisebbség, a magyar. — Térjünk még vissza egy kicsit a trianoni határokhoz. Egy határmódositás következtében, amibe egy vesztes háború után még csak bele sem szólhattunk, 3 millió magyar hirtelen leszakadt az ország testéről. A helyzet azért is érdekes, mert a történelmi Magyarország határai között nagyszámú román, szlovák és délszláv nemzetiség élt. Az újonnan megalakult államokhoz viszont most milliós számban kerültek magyarok. A különböző nemzetiségi mozgalmak, illetve a már létező anyaállamok vezetői azzal vádolták a hivatalos magyar politikát a századforduló táján, hogy elnyomja — úgymond asszimilálni kívánja — a Magyarországon élő nemzetiségeket. Nagyvonalúságot és humanizmust követeltek a magyar kormánytól. Mennyire voltak ők Trianont követően nagyvonalúak és humánusak a magyar kisebbséggel szemben? Netán egyből revansot vettek? — Természetesen különbséget kell tenni az egyes országok között. De közismert, hogy igazi nagyvonalúság még Csehszlovákiában sem mutatkozott a kisebbségekkel szemben. Tényként kell elfogadnunk, hogy bizonyos értelemben rosszabbá vált a helyzetük, mint amilyen az első világháború előtt volt. Ennek ellenére szüntelenül a Tisza-kormányok, tehát a dualizmuskori Magyarország nemzetiségi elnyomó politikájára hivatkoztak és hivatkoznak még ma is a románok. Ez számunkra szinte érthetetlen és már-már elviselhetetlen, ismerve a két világháború közötti korszakot, az 1945 utáni fejlődés történetét, amelyben igazán súlyos következményei voltak annak, hogy kisebbségi magyarság élt Csehszlovákiában, ahol kollektív bűnösség alapján az ottani magyarságot ítélték el a csehszlovák államok fölbomlásáért, vagy legalábbis részesének tekintették. Csak kivételes esetben mentesítették őket ez alól a gyanú alól, ha sikerült bizonyítaniuk antifasiszta, vagy kommunista tevékenységüket. A kollektív bűnösségnek az ilyenfajta értelmezése teljesen új jelenség volt. Egyedülállóan rossz lett az ottani magyarság sorsa, miután nem sikerült nemzetközileg elfogadtatni azt a háború alatt vallott csehszlovák álláspontot, amelyhez a Csehszlovák Kommunista Párt is csatlakozott, hogy telepítsék ki a felvidéki magyarságot. Ennek ellenére rengeteg törvénytelen belső telepítés és áttelepítés volt. Ezt a fajta politikát nagyon nehezen tudták végül is fölszámolni. Bár 1948 után bizonyos 105
