Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Károlyi Júlia: Dokumentumfilmes vallomások - (Beszélgetés ifj. Schiffer Pál-lal)

az egy-két szereplőt, akivel azonosulni tud, akiben esetleg ráismer saját magára. (Ellentétben például a Kovbojok, vagy a Földi paradicsom című egy-két szereplős munkákkal.)

Mindenesetre az anyagkezelés, a szerkesztés, sőt a témaválasztás is bizonyosan magán viseli a korábbi esztendők tanulságait. Ami ez utóbbiakat illeti, e legutolsó film előtt szembe kellett néznünk azzal a ténnyel is, hogy a korábbi (többségükben a szűkebb szakma és a kritika által elismert) alkotások — a Nyugodjak békében, a Földi paradicsom, a Kovbojok — igazándiból nem kellettek a közönségnek. Azzal együtt sem, hogy egy igen kis réteg talán megnézte és szerette ezeket a munkákat. Előbb vagy utóbb, de mindenképpen fel kellett tennem azt a kérdést, hogy vajon elég hatásosak-e, kellenek-e, s ha igen, akkor kinek kellenek ezek a filmek? Hogyan lehet az, hogy minden dicséret ellenére a legelső vetítéseket követően egy különös, légüres térben folytatják az életüket, a visszhang legkisebb esélye nélkül. Bizonyos, hogy magam is oka lehettem e hatástalanságnak. Egy filmnek pedig hatásosnak kell lennie. Akkor is, ha dokumentum. Ebben nincs vita. Azt hiszem, arról van inkább szó, hogy ezek a munkák nem találkoztak az éppen uralkodó, meghatározó szellemi-politikai áramlatokkal. Még olyanokkal sem, amelyeknek a lélekszá- ma ugyan kicsi, de mégis valamilyen módon részei egy erőteljes áramlatnak vagy irányzatnak. Nem találkoztak a hivatalos kultúrpolitikával (ha egyáltalán volt pontosan körvona- lazhatóan ilyen), nem találkoztak az úgynevezett népies irányzatokkal sem, mert témaválasztásukban ugyan ezek „népies” filmek, gondolkodás- és feldolgozásmódjukban azonban nem igazán. Közelebb állnak egy városi értelmiségi — mondjuk szociáldemokrata — vagy egy akár polgáriként is jellemezhető gondolkodásmódhoz. Azok számára viszont, akik így gondolkodnak, a témaválasztás idegen. Ennek köszönhetően estek be végül is abba a bizonyos légüres térbe, annak ellenére is, hogy sokan ismerték el fontosságukat, szociológiai, esztétikai értéküket.

Vannak művek, melyek már születésük idején tökéletes szinkronban vannak valamely uralkodó vagy nem uralkodó, de mindenképpen a társadalomban létező és ható szellemipolitikai irányzattal. így aztán előbb-utóbb ezeknek a zászlajára is kerülnek. Ez ugyan nem fejezhető ki nézőszámban, mert a statisztikának ebből a szempontból nincs jelentősége, abban a tényben viszont annál inkább, hogy például a Nyugodjak békében című, később kiemelten elismert munkám közel két esztendeig nem került a közönség elé. Ám amikor Budapesten bemutatták, akkor is csak kilencszáz ember volt rá kiváncsi. S ezzel nem a forgalmazást bántom, mert ha jelentkezik egy valós igény, akkor az igazodik is ehhez. Valószínűnek tartom, hogy A Dunánál ebből a szempontból felülmúlta valamennyi korábbi művemet. Mondhatjuk úgy is, hogy egy „népfrontosabb” jellegű film, gondolkodás- módjában és témaválasztásában a hivatalos kultúrpolitika reformer irányzata mellett felvállalható egyidejűleg pl. a népiesek, az urbánusok, sőt az ellenzékiek számára is.

Ez persze nem esztétikai minőség, tulajdonképpen csak egy szerencsés — és kívánatos — konstelláció, ami reményt adhat arra, hogy a film nagyobb hatású lesz, több nézőt vonz, érzelmeket, indulatokat, talán vitát fog kiváltani. Valódi értékeiben ennek ellenére is csak évtizedek múlva lehetünk bizonyosak. Mert miről is van szó? Levetítik az idei játékfilmszemle első napján A Dunánál című produkciót, a közönség hangosan fejezi ki tetszését, teljes a siker. Aztán a szemle harmadik napján a vásznon egy olyan film jelenik meg, ami bizonyos szempontból még bátrabb, pontosabban: még forróbb, még kényesebb anyagokat tár a nyilvánosság elé (a Gulyás-fivérek Törvénysértés nélkül című munkája), még drámaibb eseményekkel ismertet meg bennünket, és rögtön ez lesz a „sztár”. A kérdés az, hogy a politikai aktualitáson túl melyik film milyen művészi vagy szociológiai, történelmi értékekkel rendelkezik, ez viszont tényleg nem derülhet ki jelenidőben. Különösen most nem, amikor ilyen gyorsan változik a történelemképünk, amikor a nyilvánosság elé kerülő anyagok szinte hetente változtatják meg múltról való elképzeléseinket. Könnyen lehet ugyanis, hogy például A Dunánál és a Törvénysértés nélkül című produkciók már néhány hónap múlva elveszítik pikantériájukat, mert addigra lesznek még „izgalmasabb” filmek. S ez jó, mert e helyzet folyamatosan revideálásra kényszerít bennünket. Sokakat korábbi magatartásának revideálására is, mert itt az elmúlt húsz esztendőben az volt a domináns

55