Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Károlyi Júlia: Dokumentumfilmes vallomások - (Beszélgetés ifj. Schiffer Pál-lal)

attitűd, hogy mindenki megpróbált elmenni addig a határig, ameddig lehetett. Addig a kritikus pontig, ameddig még engedélyezhető, „tisztességes”, szóval ki-ki próbálta megkeresni a maga számára azt a szűk kis ösvényt, ami még legálisan éppen járható. Ez a körülményekhez alkalmazkodó, taktikázó írói, újságírói, filmrendezői magatartás azonban mára már elveszítette érvényét. Ami még egy éve merész tettnek számított, az mára meghaladott lett. A Dunánál forgatását 1986 szeptemberében kezdtük, ezt az anyagot a következő év tavaszán vágtuk össze az első verzióban, aztán júniusban még forgattunk kiegészítésként néhány napot. A munka legvégső szakaszában, az elfogadás előtt végiggondoltuk, körülbelül mi is lesz az, amit nem fognak bennehagyni. Mire aztán a bizottság elé került, minden maradhatott.

Az utóbbi időszak eseményei, jelenségei is megerősítették bennem, hogy talán mégis igazam volt, amikor a Fekete vonattól kezdődően a Kovbojokig csupa olyan filmet csináltam, amiben nem a politikum volt érdekes, hanem egy-egy fölrajzolódó emberi sors. Persze, ez egy meghatározott életút volt, melyet annak idején nem azért választottam, hogy kikerüljem a politikai csapdákat, bár — mellesleg — ezzel a tagadhatatlan előnnyel is rendelkezett. Most viszont elmondhatom, hogy nincs okom szégyenkezni olyasmiért, hogy amit én bátor tettnek tartottam tíz éve, az ma pusztán egy nevetséges dolog. Efféle kétes „kalandba” egyszerűen nem mentünk bele. Most viszont úgy sűrűsödött meg az élet, hogy nem lehet nem politizálni. Sőt, nem lehet nem „direktben” politizálni.

A nyolcvanas évek elején a FIPRESCI — Budapesti iskola címmel — rendezett egy konferenciát Budapesten a magyar dokumentumfilmről. Én akkor is elmondtam, hogy nem ismerek „budapesti iskolát”. Akkor beszélhetünk iskoláról, ha valahol egy azonos korosztály, hasonlóan gondolkodó emberek csoportja — hasonló célkitűzést követve — azonos típusú filmeket csinál. Ennek ellenére mégis iskolának nevezték azt a sajátos, tényleg magyar és tényleg budapesti jelenséget, ami a hetvenes évek második felétől éreztette hatását. Csakugyan létrejött a dokumentarizmusnak egy reneszánsza, csakugyan megszaporodtak a dokumentum- és a dokumentum jellegű filmek. Terjedelemben is megnőttek, ekkor érték el az egész estét, sőt, némely esetben a dupla hosszúságot. A legkézenfekvőbb magyarázat mindig az volt, hogy olcsóbb, s ezért nyert tért. Hát ez nem igaz. Ebben az elmúlt időszakban Magyarországon méregdrága filmek sorozata készült, negyven- és hatvanmilliós filmek is, tehát nem igaz, hogy a pénzszűke volt az egyetlen meghatározó tényező. Ráadásul ez a hetvenes évek végén megjelent dokumentarizmus kétarcú jelenségnek bizonyult. Egyik összetevője a szituációs, tehát történet elmesélésére is vállalkozó, módszerében azonban tiszta dokumentumfilm volt. Például Gazdag Gyula (Tantörténet), Ember Judit (Pócspetri, Fagyöngyök) és az én filmjeim (A pártfogolt) egy része ilyen volt. Másik kibontakozási formája a pszeudo-dokumentumfilm volt, illetve az, amit később dokumentarizmusnak is kereszteltek. Ezeknek az alkotásoknak is csak a stílusa dokumentum, lényegében egy natúr szereplőkre osztott fikciós történetet mondanak el. Ennek jegyében született a Jutalomutazás, a Filmregény, a Békeidők, tehát az elsősorban Vitézy, Tarr, Dárdai nevével fémjelezhető vonulat. A két jelenség együtt jelenkezett a magyar filmes életben, gyakran össze is mosódtak. Nem történt meg még ma sem a két módszer különbségének a kritikai elemzése, mint ahogyan az sem, hogy miért egyidejűleg jelentkeztek. Azt sem tudjuk pontosabban, hogy miből eredt ez az igény a nagyobb hitelességre, egy valósághoz közelebbi filmes megközelítésre, a játékfilm milyen válsága engedett teret ezeknek az alkotásoknak, mi az a terrénum, amit ezek a munkák talán a játékfilmnél is jóval hatékonyabban tudtak feltérképezni. Ennek elemzése elmaradt. Pedig talán érdemes lenne e jelenségeket szociológiailag, társadalompszichológiailag, művészet- szociológiailag, sőt talán még — az esztétikai konzekvenciák levonása mellet — politikailag is elemezni. Hisz lassan ez is már filmtörténet. ..

Mindenesetre tény, hogy a hetvenes évek végére megizmosodott és a játékfilmmel egyenrangúvá vált a dokumentumfilm. Végül is jó tíz évvel később „jött be”, vált valóra a hatvanas évek kihívása. Az más kérdés, hogy ezt elismerték hivatalosan, vagy pedig nem.

56