Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Herceg János: Kitekintő (Naplójegyzetek)
kevésbé színes levantei világot mutatott meg hatvan év előtt Európának, ha szabad azt mondanom: a legsötétebb Balkánt, amelyről addig nem írt senki. Különben a „sötét” jelzőt Kadaré gyakran használta a Balkánról szólva, szinte kérkedett vele. Nem ok nélkül, ha történelmére gondolunk, öt évszázadon át tartott török uralommal, amely idő alatt az albánok tragikusan megfogyatkoztak, szétszóródtak, s valóságos csoda, hogy mégis be tudták népesíteni ezt a legridegebb mediterrán földsávot Szkutaritól az Ioni-tengerig, közben csodálatos szép tájakkal meg-megszakítva, így az Ohridi-tó felével is. Az albánok történetét a zágrábi Milan Suflay írta meg, nem a húszas évek királyi Jugoszláviájának szája íze szerint. Pedig ha csak kicsit alkalmazkodik, hivatalosan elismert történetírója lehetett volna az országnak. Suflay azonban nem volt hajlandó megalkudni. Inkább elfogadta a meghívást a pesti délkeleteurópai tanszékre, amely 1931-ben alakult, hogy Thallczy örökébe lépjen. Magyarul kitűnően értekezett, mivel az első világháború előtt a Nemzeti Múzeum gyakornoka volt. Útlevele is megvolt már, amikor egy sötét zágrábi utcán „ismeretlen tettesek” leütötték. Erről természetesen nem esett szó a Balkán íróinak ezen a bori találkozóján, csak én szedtem össze hamarjában azt a keveset, amit Albániáról és az albánokról tudok. * * * Washingtonban kiállították a római Szent Péter bazilika tervrajzát. Nem az első, amelyet Bramante dolgozott ki, a reneszánsz utolsó nagy építésze 1506-ban, hanem Michelangelóét. Mert ötven éven át mások is dolgoztak rajta, így Raífael- lo, úgyhogy Michelangelo csak utána kapott megbízást a munka folytatására, illetve befejezésére. Ő azonban folytatás helyett újratervezte az egész monumentális építményt. Nem szívesen vállalta a munkát túl a hetvenen. Most is azzal próbált kitérni, mint amikor a Sixtusi kápolna freskóit bízta rá II. Gyula pápa. Én szobrász vagyok, máshoz nem értek. És most is engedett végül a parancsnak. Pedig ez a freskóknál is nagyobb feladat volt. Főleg így, mások után. Ezekre a karcsú oszlopokra és körkörösen futó hitvány kiszögellésekre tegye ő fel a koronát egy kupolával, amely már messziről hirdeti a pápaság hatalmát? Bontott és épített, új apszisokat iktatott a műbe, megváltoztatta egész térhatását, messze megkerülve a korábbi kompozíció gyengéden kecses formáit, mint aki megértette, hogy valaminek vége van, s ami most kezdődik, annak kell kifejeződnie századokon át ebben a grandiózus műben. Igen, a könnyed és kecses díszítés kora, a reneszánsz lényegének ideje elmúlt. A pápaság öröknek hitt hatalmát kell majd hirdetnie ennek a székesegyháznak a vészesen terjedő reformáció és a humanizmus megjelenése után. Tel- tebb vonalakkal, vaskosabb tömbökkel súlyt adni a műnek! Még nem volt neve a gyereknek, még nem barokknak hívták az új stílust, de ott volt a levegőben, már csak láthatóvá kellett tenni. S ha Michelangelo vállalta a feladatot, véghez is viszi, mint mondotta: „Isten dicsőségére”, mert a művész ennek köteles eleget tenni. De annyi baja volt pallérokkal, kőművesekkel, ácsokkal, sőt a pápa megbízottjával, Cervini kardinálissal is. Keményen kellett megküzdenie velük. „Nem vagyok köteles közölni excellenciáddal — utasította rendre a bíborost —, hogy mit hogyan képzelek. Ez az én dolgom.” Igen, mert a 28
