Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Herceg János: Kitekintő (Naplójegyzetek)
képzelete minden részletet felölelve a mű végére, a befejezésre irányult, mint aki a maga nyolcvan esztendejével, közel a halálhoz megértette, hogy a tökéletes harmónia a vég, az emberéletben a halál, a székesegyház esetében pedig a kupola. Annak kellett hatalmasnak lennie, hogy lenyűgöző legyen. Nemcsak horizontálisan hát, mindenekelőtt vertikálisan magasba törve. Már nemcsak az arányok egyensúlyával, hanem azok fölötti határozott uralmával. És ha Bramante alaprajza Keletre fordult, mintegy kihívásként az Hagia Sophia felé, Michelangelo Európa, a nyugati világ figyelmét akarta magára vonni, s így változtatott az alaprajzon, világnézeti értelmét is kifejezve a kornak a láthatatlan Isten szolgálatában. A kupola se csupán arányaival hat, hanem vonalainak ritmusával, s azzal a lobogással, amely a halott anyagot élővé tudja tenni, mozgalmasságnak tetsző tulajdonságával szinte szétvetve a formát. Ez volt itt az a barokk, amely Michelangelo lelkivilágának kettősségéből fakadt, átszellemülten finom hajlamait a vaskosan élő hús-vér valóságával elegyítve, ahogy a fennkölt gondolkodású Vittoria Colonnát tudta messziről szeretni, ugyanakkor a kevésbé légies érzelmeknek a gyakorlatban nagyon is odaadva magát. így lett a székesegyház hosszú századokra a pápaság hatalmának beszédes hirdetője azután, hogy az ellenreformáció kora is rég elmúlt, s a barokk egy időre általánossá lett. Négy hónappal a halála előtt, 1563 szeptemberében lett készen ezzel az égre törő munkával Michelangelo. Művét a későbbi koroknak megfelelően még Ma- derna igyekezett méreteiben nagyobbá tenni azzal, hogy hosszában egy hajóval toldotta meg. Befogadóképessége így jelentősen megnőtt, s ha szervesen nem is olvad be az egészbe, a bazilika összhatásán nem ront. Bemini aztán pompás kolonáddal övezte, s így kapta meg mai formáját. Maga az építészeti csoda azonban az építész Michelangelo nagyságát dicséri, miközben bizonyára maradt még művével üzenete a mai architektúrának is. * * * Most olvasom, hogy Willy Brandt 1970-ben két fiatal írót is magával vitt Varsóba, amikor a német—lengyel barátsági szerződést ment ünnepélyesen aláírni. Ők is ott voltak annál a jeleneméi, amelyből tanulhattak volna a világ államférfiai, amikor a varsói gettóban az akkori német kancellár letérdelt és megcsókolta a földet. A vele volt fiatal írók egyike, Günther Grass Danzigban született, abban a kikötővárosban, amely okot látszott adni a német—lengyel háború kitörésének, amely aztán lángba borította a világot. A másik, Siegfried Lenz a Mazuri-tavak mellől jött, ahol sokáig emlékezetes maradt az első világháború két nagy csatája németek és oroszok között, amikor falvakat égettek fel és földönfutóvá tették a népet. A két fiatal író is a német bűntudatot ment kifejezni ehhez a barátsági aktushoz, így hát igazán nem lehet reklámnak tekinteni Siegfried Lenz esetében a békedíjat, amellyel nemrég a német könyvkiadók kitüntették. A híres 47-esek csoportjához tartozott, akik úgy verődtek össze háborúból, fogságból szabadulva, otthont és hazát keresve a romok között, hogy bosszúvágynak vagy ellenséges érzületnek nyoma sem maradt bennük, de megalázottságukban is bizakodva álltak meg a csukott ajtók előtt. 29
