Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Herceg János: Kitekintő (Naplójegyzetek)
Herceg János Kitekintő Naplójegyzetek M J. r-Aíg Közép-Európa szellemi egységéről az utóbbi időben egyre többet hallunk, addig azt hiszem most történt először, hogy a Balkán írói találkoztak. Nálunk, odalenn Borban, Jugoszlávia keleti vidékén, ahol Radnóti raboskodott, s írta eklógáit a „háborúba ájult Szerbiából”. Románok, bolgárok, görögök mellett legfeltűnőbb nekem az albán írók megjelenése volt. Nem a végleg elmérgesedett koszovói helyzet miatt, amelyhez Albánia magatartása jelentősen hozzájárult. Ellenkezőleg, ezt még biztató jelnek is tekinthetném, azzal a reménnyel, hogy a két ország diplomáciai viszonya az efféle érintkezési formákkal lecsendesítheti a déli tartományban tomboló vihart. Az albán írók magabiztos, fölényes viselkedésén kellett csodálkoznom, mivel eddig semmit sem tudtam a mai albán irodalomról, s vétkes tájékozatlanságomban Ismail Kadaré világhíréről is most hallottam először. Mit tudnék felhozni a mentségemre? Koromat, amely nem engedett lépést tartani a rohanó idővel? Bezárkózásomat egy diaszpórába, amit még súlyosbít is falusi magányom? Mégis mintha mindennél jobban a világ megosztottsága takarta volna el szemem előtt ennek az ezer év óta küszködő, életrevaló kis nép szellemi értékeinek alakulását. S nem kevésbé az az operetthangulatot árasztó szenzáció, amellyel a harmincas évek végén tele voltak a magyar lapok, mert Zogu, Albánia királya feleségül vette Andrássy Geraldin grófnőt, s aztán menekülnie kellett, mert hazáját megszállták az olaszok. A háború végén Enver Hodzsa lépett az örökébe, Sztálin utolsó vazallusa, aki időnként elképesztően nevetséges nyilatkozatokban hívta fel magára a figyelmet, hogy végül majd csak Kínával tartson fenn diplomáciai kapcsolatot, miután minden más országgal sikerült szakítania. Mindez azonban, mint most kiderült, nem akadályozhatta meg az albán irodalom kibontakozását olyannyira, hogy ez a hatvan év körüli Ismail Kadaré ma otthonosan érezheti magát Párizs irodalmi köreiben, mert műveit azon melegében, ahogy megírta, francia fordításban kiadják. És érthetően sikereket arat, mert egy eddig ismeretlen, egzotikus világba vezeti el olvasóit. Borban a szocialista realizmusról faggatták, amit megszokhatott, mert mint mondotta, amint Tiranából kiteszi a lábát, ezt a kérdést szegezik mindenütt a mellének. S ő ezt természetesnek tartja. Szerinte egy szocialista országban a szocialista realizmus szellemében kell írni. S hogy egy mű jó lesz vagy rossz, nem a szocialista realizmuson múlik, amiben persze igaza lehet. S közben azt is bevallotta, hogy a nyugati világban nem a szocialista realizmusnak köszönheti sikerét, szóval nem azzal, ahogyan ír, hanem amit ír. S ezt is el kell hinni neki. Panait Istrati egy nem 27
