Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Cs. Szabó László: Még vagyunk

játéka, lesújtva fordultam ki a házból. Ácsorogtam a Via Babuino kirakatai előtt, szórakozottan nézegetve óangol bútorhamisítványokat és valódi Piranesi rommetszeteket; öngyűlölő, dúlt arc nézett vissza rám az üveglapokról, mintha torkomra pályáznék. Bz volt hát az utolsó ajánlóműsor, amit életedben leírtál. Hallod-e csúfondárosan csilingelő lélekharangodat az öblös déli harangbongás- ban? Akárhány évem marad is hátra — negyvennégy voltam —, meghalt az író, akkor pedig emberileg is élőhalott vagyok. Sehol egy folyóirat, könyvkiadó, tűzőrző kör a sivatagi látóhatáron, nevetségesen kevés a fejvesztett olvasó: futóhomok, amely évről évre, hónapról hónapra még mindig hazakészül, vissza az elhagyott házba, nagyapák csizmavakarójához, lelki menetszázadba kéredzkedve, láthatatlan poggyász a kezében. Amellett jobbára nem is szellemi cinkostársaim, hazámban sem ők olvastak Szombathelyen, Nyíregyházán, Sárospatakon, Pécsett, Szegeden, a Rózsadombon s a Damjanich utcában. Élt negyvennégy évet. Meghaltam, hidd el, Via Babuino, meghaltam.

Az élet egyelőre huszonhat éve cáfolja a rémképet azon a nyájas koratavaszi délelőttön. Egy tucat könyv, több száz esszé, félszáz elbeszélés, versek, az angol rádió kitüntető ragaszkodása a vérmes, öreg Toldinál is jóval öregebb íróhoz, olasz lovagi cím magyar írói érdemekért, címszó idegen nyelvű kézikönyvekben mind ellentmond annak a földönfutó élőhalottnak, aki legszívesebben öklével zúzta volna szét reménytelen arcát a kirakatüvegeken. Még vagyunk. Más kérdés, meddig. Mert a csüggedt, magányos, kezdő menekültnek is igaza volt. Fásult iróniával látom otthoni cikkek, tanulmányok, monográfiák s mindenféle felmérések tömegében, hogy még mindig citeráznak, képtelenek dönteni rólunk, felelősség-áthárítás közben, kertelve egyik nap így, másnap úgy állnak velünk, velem, mert hogyan is lehetne csapdák közt szökdösve kibogozni ellentmondásainkat az ideológia veszélyeztetése nélkül, elkerülendő a három, négy, öt évre szóló büntető elnémítást s az áthelyezést Budapestről Kiskunmajsára — miattunk! Hol az van, hogy meghaltam 1949-ben (mások 1956-ban), s még nem bukkantak jeltelen síromra, hol meg mégis vagyok, egyesek mérgére, mások vigaszára, olykor pimaszul és büntetlenül meghamisított szövegidézetek görbe tükrében, s létezem külföldről postázott buzdító levelezőlapokon, hogy kitartás! mert akkor ők is kitartanak. A fenébe, egyebet sem tehetek, mint kitartok, akár tetszik, akár nem. Hivatalosan magyar anyanyelvű idegenek vagyunk, elszakadva a hazai valóságtól, holott éppen a mi csekély mértékű, de tömény szellemi vérátömlesztésünkre szorult rá az ország irodalma, s ezt azok is sejtik, akik a pokolba kívánnak, levelezőlap nélkül. Még vagyunk, a létünkhöz a veszélytelen baráti palackpostát sem igényeljük, úgyis tudjuk, hogy senki sem írta vérével az üzenetet. Ahhoz orosz szakadárnak kell lenni. Lelkiismereti óriásnak.

Kinti magyarok lassú, tartós beilleszkedése után háromféle magatartás alakult ki köztük a külföldi magyar irodalomról, férjnek, feleségnek szolgáló külön autóval a garázsban, perzsa szőnyeggel a padlón és ágy fölött, a falon.

Sommás ítélet az első. Föld nélküli fejedelmek ártalmatlan, eszelős játéka, magánmulatság egy pirandellói árny- és látszatvilágban, ne zavarjuk, minek rábeszélni másokat, fölösleges az olvasótoborzás, úgyis kihal. Ha nem az első nemzedék, a második bizonyosan beolvad a menedékadó kultúrába, a gyerekeknek Mici Mackó már Winnie-the-Pooh. Tyúkésszel is ki lehet számítani, hogy csakugyan így lesz, hogyne, kihalásra van ítélve, mondjuk egy félszázad alatt

19