Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Cs. Szabó László: Még vagyunk

— mert egyelőre nincsenek közeli haláltünetei —, de a félszázadban talán századokra szólót alkothat. S amíg él, fókusz-javító hatása lehet a hazaiakra: megjavítja az írók arányérzékét s távolsági besugárzással kettős demitizáló gyógyítást végezhet fogékony agyakban. Demitizálja egyfelől a titkolt vagy nyílt kisebbrendűségi érzéstől áthatott, egyoldalú Nyugat-bámulatot, amely főleg a múlt századi Reformkor óta tart, s Ady nemzedékében majdnem gyerekes kultusszá hevült. De megfordítva, demitizálhatja másfelől a kihalással eljegyzett, árva magyar népi önsiratását is, ami meg tizennyolcadik századi hagyaték, s Herder romantikus, szláv-barát történelemfilozófiájának a szándéktalan kártevése. Éppen Nyugatról figyelmeztethetjük a magyarokat, arra a csuda nagy szerencsénkre, hogy Esztergom bizony könnyen az akkor még Esztergomnál sokkal rangosabb Kijev sorsában osztozhatott volna: megülnek s végképp berendezkednek falai közt a tatárok.

Ha kihal a külföldi magyar irodalom, a befogadó kis vagy nagy, svéd vagy amerikai irodalom áhítattal vásárolt és falt anyagának kilenctized része viszont körülbelül harminc évenként tökéletesen elavult, a mérleg két serpenyőjében tehát egyforma súly: egyikben a kihalás, másikban az elavulás lebegteti vízszintesen a kiegyenlített karokat. Önfeledten meg-megszoktam említeni kora ifjúságom párizsi, berlini, bécsi, londoni, milánói bálványait a húszas évekből, és tíz fiatal hallgatóm közül nyolc-kilenc mered rám üveges szemmel, értetlenül. Névtelen sírkeresztekről beszélek. A külföldi magyar irodalom is csak időszerűséget, mai olvasót igényel magának, mint a nyugati, a rostálást rábízza az utókorra, s az a rostálás borzalmasan kíméletlen.

Kegyesebb a második magatartás. Szemforgatón elérzékenyül a küszködő, de magát meg nem adó, kapálódzó, de mindig víz fölé bukkanó, hősies kis irodalomtól. »Mester, min dolgozik most?« és »mester, mikor olvashatjuk újabb könyvét?« és » mester, a munkabírása intelem s buzdítás mindnyájunknak«. Mikor olvashatsz, fiacskám? Ha megveszed a könyvet, ha megveszi a barátod s a barátod barátja, legalább ötszázan, tehát ki lehet nyomtatni. Valamikor az ezerkilencszáz- hatvanas években történt, egyik tekintélyes nyugat-európai körünk találkozóján. Magyar könyvek voltak közszemlére s vásárlásra kirakva az előcsarnokban napokig, igen jó válogatás, hazai irodalmunk fertőzetlen java, vevő lettem volna akármelyikre. De külföldi magyar könyv vagy folyóirat egy szál sem, még a résztvevő íróké sem, non-person gyanánt gyönyörködtünk honi barátaink jól kelő munkáiban, amelyek otthon persze még gyorsabban fogynak, néha negyvennyolc óra alatt elkelnek. Tapintatosan megkockáztattam a kérdést a vásár rendezőjénél, hogy miképp is állunk sajátmagunkkal, mi talán itt is ragályterjesztők vagyunk? Minket miért nem árulnak »Laci bátyám«, felelte katonásan, »ennek semmi elvi akadálya«. Síromra szeretném vésetni, olyan szép.

A harmadik magatartás szorul a legszűkebb körre, titkos szertartás nélkül ők az újfajta szabadkőművesek. Szerintük egyaránt van önálló szerepe külföldön és van a honi, romániai vagy jugoszláviai magyar irodalomba leszivárgó hatása, sui generis értékteremtő, kell ma és kell huszonöt év múlva, kontinens-közi láthatatlan köztársaság, »ha a magasban«, az olvasók által teremtett repülő- és flottabázisokkal, azaz kiadókkal, folyóiratokkal. Fájdalom, e kör fele a föld nélküli fejedelmekből, egy Pirandello játék figuráiból telik ki: írók, költők, nyelvészek, irodalomtörténészek, filozófusok, néprajzosok, komponisták, festők, grafikusok és természettudósok. Összesen . . . Hányán vajon? Rózsás vágyálmokkal játszom, ha félezerre becsülöm. [. ..]

20