Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Cs. Szabó László: Még vagyunk

nem kérhettünk, a hazával nem levelezhettünk akkor, kenyeres pajtásainktól elbúcsúztunk magunkban. Nem tudtuk, mennyi időre. Egy évre, kettőre, ötre, vagy Úristen! — örökre?

De ha van irodalom, amely meg-megszakadva, számtalan nyelven mégis mindig újrakezdődik fagyos, idegen keltetőben, mert egy-egy balszerencsés népnek történelmi fordulókon egyidejűleg különböző szögekből, többszörösen kell tisztáznia széttépett személyazonosságát, a külföldi nyúlványként kisarjadó irodalom az. Nem hasonmás, hanem elszakadt ifjabb testvér, egy pluralizált nemzeti irodalom vetülete kicsiben, néha nem is olyan kicsiben. Amely egyszerre hazai is, meg nem is az, kettős hűség mentőövével a derekán: hűséggel a langyosan jószándékú vagy egykedvűn türelmes befogadókhoz, s hűséggel a hivatalos kitagadók mögött elterülő, meggyötört szülőföldhöz. A történelem egyik ismétlődő kegyetlensége, hogy forgószelében némelyik népet, rendszerint a gyöngét és kicsit többfajta, külsőleg elütő önazonosulásra szorítja: ez lettem én, túl a határon, ez lettél te, a határon belül, noha a politika mesterséges, rossz szigetelésén keresztül folyton elárulja a villamos magasfeszültség, hogy geológiai földcsuszamlással mérhető változások ellenére sem lankad az összetartozási érzés. Különös lélektani képlet, én ilyen lettem: te meg olyan, tehát mégis egyek vagyunk. Szétszórt nép hasadá- sos személyisége a maga forgó fókuszaiban olykor Picasso egyidejű frontális és profil arcképeire emlékeztet, annál inkább, mert a szorongó küzdelem szilárd belső súlypontért, a megtámadhatatlan identitásért amúgyis e második század-fél fő ingerközpontja s immár nemcsak diaszpórákba vetett népekre, hanem olyan valaha uralkodó nemzetekre is jellemző, amelyek egy félszázad előtt isteni dicsőség és határtalan hivatástudat mágneses hatalmi terében keringtek, tucatnyi bolygóikkal.

Ezt az elhomályosuló vagy szétzúzott személyiséget legjobban az irodalomból deríthetjük ki; hazai és külföldi szövegek, ezúttal magyar szövegek egyenrangú megbecsülése árán. Amelyik nép gyors beolvadás mellett szavaz magában, olykor milliószámra, rögtön le is mond önálló irodalomról. Mint a dél-amerikai olaszok.

Személyes emlék fölidézésével kezdem, a bibliai vízözön előttről, olyan réginek tűnik. Kezdő menekült voltam Rómában, kábult, ráérő, pénztelen tanonc, bukdácsoló. Ekkor történt — s a históriát röviden elmondtam a Római muzsikában is —, hogy egy lyukas délelőtt betértem egy szép és okos fiatalasszonnyal a Keats —Shelley múzeumba, az operadíszletnek is szertelen Spanyol Lépcső, e barokk vallásos látomás alsó sarkán. Ott halt meg baráti ápolója, Severn, a festő karjában Keats; a lakás ma nemzetközi zarándokhely, ereklyegyűjtemény s a két költőre vonatkozó könyvtár. Rajtunk kívül nem volt más látogató. A könyvtárosnő, egyúttal múzeumőr, fölfigyelt a halk, idegen beszédre, megszólított, s amikor kiderült amúgyis gyanított nemzetiségünk, arra kért, segítsem katalogizálni asztalán, egy friss könyvoszlopban azt a megbújó s érthetetlen magyar könyvet, amely nemrég érkezett ajándékba egy budapesti kiadótól. Mivel kikandikált egyik sarka, ráismertem Csillag Vera galambszürke borítólapjára, s keresgélés helyett rögtön rámutattam. Eltaláltam, a Három költő volt. Lefordítottam a cédulázáshoz szükséges adatokat. Él a szerző? — kérdezte az angol nő. Nem volt oktalan kérdés abban az időben, haláltáborok és tömegtemetők alig oszladozó dögszagpe- remén. Él, nyugtattam meg. Ismeri? — firtatta fokozódó kiváncsisággal. Nem emlékszem pontosan, mi volt a válasz, hogy most már ismeri ő is. Kért egy dedikációt, amikor felocsúdott.

A visszahatás volt meglepő. Noha felpezsdíthetett volna a vak véletlen hízelgő

18