Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Kósa László: Vajda Mária: Hol a Világ közepe?

Vajda Mária: Hol a Világ közepe?

Parasztvallomások a szerelemről

Solymossy Sándor, korának neves folkloristája, az első magyar egyetemi néprajzi tanszék első professzora 1928-ban a Napkeletben keményen megbírálta a nem kevésbé jeles folklórkutató, a pszichoanalitikus etnológia megteremtésével a világhír felé haladó Róheim Géza könyvét, a Magyar néphit és népszokásokat. Róheim önérzetesen és határozottan válaszolt a Századunk ban. A vitában több mindenről szó esett, a tudomány történetében alighanem először arról is, milyen a magyar parasztság szerelmi élete. Solymossy úgy vélte, a könyv címe nem felel meg tartalmának, a következőképpen kellett volna helyesen megfogalmazni: „Szexuálpszichológiai tanulmányok a magyar néphiedelem és népszokások köréből”. Tartalmáról pedig így nyilatkozott: „A mi földnépünk határozottan nem tartozik az izguló erotikus hajlamúak közé. Az a mód, ahogyan a nép fiát elénk állítja, nem egyéb, mint fővárosi kávéházi ember izgékony idegéletének (hogy is mondja a freudista szakkifejezés?) ’kivetítése’ az ehhez cseppet sem hasonlító magyar parasztra.” Róheim feleletéből kitetszik, hogy őt inkább a lélekelemzés érdekelte, nem a parasztság nemi életének minősítése. O az addigi szakirodalomból merítette adatait, melyeket freudi módszerrel elemzett. Solymossy ugyanebből az anyagból a magyar néphit ősi-keleti eredetét igyekezett rekonstruálni.

Mindkét megközelítés jogos volt és meghozták a maguk többé-kevésbé időtálló eredményeit. Azt viszont sajnálhatjuk, hogy egyik szakember sem vállalkozott a parasztság szerelmi kultúrájának kutatására. Róheim távoli földrészeken keresett érveket elméleteihez, Solymossy pedig a kötelező társadalmi szemérmesség körén belül maradva, valószínűleg nem is gondolt a parasztság legmindennapibb életfunkcióinak egyike tudományos vizsgálatára.

Újabb kezdeményező több is akadt, aki ösztönzést vagy ötletet adott, ismereteket szolgáltatott a kérdéshez, például Ortutay Gyula, Lükő Gábor, Morvay Judit, a közelmúltban pedig Nagy Olga, Burány Béla, Szenti Tibor. A munkájukat egyébként számbavevő Vajda Mária azonban mindegyikük érdemeit meghaladta azzal, hogy önálló kutatási feladatként ő kezdett először foglalkozni a parasztok szexuális életével. Nyilvánosságot először a Forrás biztosított neki 1978-ban. Nyomatékosan szükséges a kutatás és

a tudomány szavakat hangsúlyozni. Nem kíván sok magyarázatot, miért. A kérdéskör magában hordja az elkanyarodások veszélyét, melyeket azonban Vajda Máriának nyugodt tárgyilagossággal, természetességgel és mértéktartással sikerült elkerülnie.

A balmazújvárosi parasztok vallomásait földolgozó könyv anyaga alapvetően két szempontból értékelhető. Az egyik szempont a szexuál- pszichológiáé, a másik a néprajzé. Ebben a rövid írásban a néprajzi szempont a meghatározó, de nemcsak azért, mert a könyvet néprajzkutató irta. A föltáruló világ nyilvánvalóan értékes tanulságokat nyújt a szexuálpszichológiának is. Úgy tűnik föl azonban, ezek a tanulságok mindenekelőtt szemléletes illusztrációi lehetnek ismert té- nyeinek, azokat azonban lényegesen nem módosíthatják. Ellenben a néprajz oldaláról fölvetődő kérdések a tudományszak néhány kulcsproblémáit érintik. A két terület nem választható el teljesen egymástól. A néprajz kérdéseinek megválaszolására szükség van a szexuálpszichológiai irodalom segítségére is.

Vajon igaza volt-e Solymossy Sándornak? Léteztek-e karakteres különbségek a parasztság és a nagyvárosi polgárság (vagy más csoportok) szerelmi életében megnyilvánuló mentalitása között? Nehézséget jelent, hogy nálunk más osztályok és rétegek szexuális életét sem vizsgálták korábban. Viszont éppen azért gyarapíthatják a balmazújvárosi parasztok föltáruló nemi szokásai a szexuálpszichológia példatárát, mert az utóbbi jó néhány általános megállapításának nincs társadalmi kötöttsége. Inkább lélektani típusokhoz kapcsolódnak és történeti változásokról tanúskodnak.

Vajda Mária könyvében többször summázza, hogy a parasztok nemi életében mily kevés volt az igazi öröm. Ami akadt, az is rövid időszakaszra korlátozódott és elsősorban a férfiaknak jutott osztályrészül. Szexuális műveltségük alacsony fokon állt. Álszentség, őszintétlenség, titkolózás, érzelmi sivárság uralkodott benne. Ki állíthatná, hogy ezek csupán a parasztság tulajdonságai lehettek? Sőt az újabb és újabb szexológiai „fölvilágosító” irodalom nem szűnik meg éppen ezek ellen harcolni, jóllehet az a törekvés, amely a korábbi visszaszorító gyakorlattal szemben a nemi élet fölszabadítását írta zászlajára, már egy évszázada elindult.

Szorosan idekapcsolódik egy másik kérdés: vajon van-e a magyar parasztok szerelmi életének valamiféle etnikusan jellemző tartalma? Mélyebb összehasonlítás híján erre is nehéz egyértelműen felelni. Ám a könyvet olvasva sokkal inkább úgy látszik, nincs vagy igen kevéssé van. Amint ennek a szerelmi kultúrának nincs igazán rétegjellege, hasonló okokból a nemzeti-nyelvi határokon is átnyúlik, azaz eredete végső soron az egyete92