Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Kósa László: Vajda Mária: Hol a Világ közepe?
mes középkori egyház morálja, pontosabban kettős morálja meghatározza tartalmát. Fő elemei valószínűleg egész földrészünkön azonosak. Sőt a parasztok föltehetőleg tovább és zártabban őrizték a kenős erkölcsöt, mint a társadalom más rétegeibe tartozók, akik további változatainak intézményeit létrehozták. A népi kultúra általános törvényszerűségei, tradicionális volta valószínűsíti megállapításunkat. Az újkor polgársága — noha szintén megtartotta a maga kenős morálját és álszentségét — azzal, hogy a személyiségének a korábbiaknál nagyobb mozgásteret és érvényesülést biztosított, sokat lazított a középkori örökségen. Inkább és hamarabb elismerte az érzelmek beleszólási jogát a párkapcsolatok kialakulásába, mint az erőteljesebben szabályozott közösségekben élő parasztság. Aki Vajda Mária könyvét még nem olvasta, azt hiheti ezek után, hogy a kép egyöntetűen borús, mert a hagyományos paraszti szerelmi élet öröm- telen volt. A kép valóban nem vidámító, sőt olykor lehangoló, mert az emberi kiszolgáltatottság változataival szembesít, mégsem teljesen sötét és színtelen. Voltak, akik a hagyomány ellenére is huzamosan átéltek kölcsönös szerelmi élményt. Ök is megszólalnak a kötetben. Akadtak, akik a nagyon kemény szankciókkal dacolva ki mertek, némelykor sikeresen ki is tudtak tömi a rájuk nehezedő keretekből és például érdekházasságból meleg szerelmi kapcsolatokba „találtak át”. A társadalom pedig ismételten szembekerülve önmagával, a meghirdetett erkölcsi elvekkel ellentétben jórészt elnézte a nemi örömöket keresők gyakorlatát. Az ösztönélet tömegessége mellett, amiről a könyvben annyiszor vallottak a balmazújvárosiak, akár a polgárság individuáli- sabb mintáinak hatására, akár külső késztetések nélkül, kialakultak — bár ritkán — bensőségesen mély szerelmek a parasztok között is. Az utóbbiak azonban nem képeztek célt sem a férfiak, sem a nők számára. Nem érezték fontosnak, ha egyébként a házasság szövetségét más tényezők szavatolták. Jellemző, hogy mindkét nem általában devianciaként élte meg a szexuális örömszerzés „különlegesebb” formáit, értvén rajta a maguk egyhangú gyakorlatától eltérőt, ami inkább gyanakvásra adott okot, ha fölbukkant, nemhogy kívánatos lett volna. A kötet végén a tárgyhoz tartozó prózai nép- költészeti alkotásokra lapozhatunk rá. A találósokon kívül — ezek közt akad verses is — nehéz őket műfajokba sorolni: anekdoták, trufák, mondák, legtöbbje egyszerűen vándor erotikus történet. Egy részük szellemes, megnevettető. Másik részük pusztán arra építi komikumát, hogy obsz- cén szavakat használ. Humorának további forrása a nemi aktus elbeszélése, azaz olyasmiről szól, amiről a hétköznapi életben nem lehetett vagy nem illett beszélni. Ezeket a darabokat, akár az utóbbi időben egyre nagyobb számmal megjelenő hasonló szövegeket, aligha fogják beválogatni jövőbeli reprezentatív népköltési gyűjteményekbe. Nemcsak trágárnak minősülő tartalmuk miatt, hanem ugyanennyire azért sem, mert művészileg színvonaltalanok. Pedig nyelvi eszköztáruk igazán szemléletes, változatos és kifejező. Emlékeztetünk rá, hogy nyelvünknek ez a tulajdonsága sem kizárólag paraszti sajátosság. A válogatásban majdan valószínűleg megnyilvánuló szelekció nem jelentheti azt, hogy ezek a szövegek nem tartoznak bele a népi kultúrába. „Elfeledkezni” sem lehet többé róluk, mint eddig, amikor a néprajzkutatók tudtak létezésükről, csak tanulmányaikban nem nyilatkoztak róluk. Ellenkezőleg, ez a föltáruló hagyomány hozzászól a több mint százötven éve folyó vitához: milyen legyen a nemzeti és a népi kultúra viszonya. A parasztság szerelmi életének tanulságai nem erősítik az utóbbi pozícióját, sem a népköltési vonatkozások, sem a lélektani, viselkedési vagy szokásbeli minták. Véleményem szerint ezen nem kell sajnálkoznunk. A népi kultúra rétegzettebben, többoldalúan áll előttünk olyan nagy ellentmondásokkal, mint amelyek például a népi szerelmi líra gyöngyszemei; ezek többek közt elsőként hívták föl a figyelmet a folklór kimeríthetetlen szépségeire, és a valóságos szerelmi életre. A parasztok szerelmi életét sem kerülte el az idealizáló igyekezet. Mintha ténylegesen a lírai dalok nyomán alkottak volna róla ítéletet. A Solymossy Sándortól idézett mondat erről az idealizálásról is tanúskodik. Ugyancsak eszményített és szépített Veres Péter is, aki alig belátható távolságra élt Solymossytól a két háború közötti magyar társadalomban. Tőle több ízben a legnagyobb tisztelettel határolta el magát Vajda Mária, hiszen anyagát balmazújvárosiak vallomásaiból állítván össze, szembesülnie kellett az író szépirodalmi és szociográfiai alkotásainak idevonatkozó megállapításaival. Vajda Mária eddigi cikkei sokat tettek a valóság megismeréséért. Könyve ezen a csapáson halad. Nemcsak Balmazújvárosról szól, holott a szereplői balmazújvárosiak, sokkal szélesebb körben minta értékű. A hasonló tárgyú, bár nem túl bőséges irodalom, ezt a tényt megerősíti. A könyv címe, „Hol a Világ közepe?” azt sugallja, hogy a parasztságnál a nemiség az élet középpontjában állt. A tartalomból viszont kiderül: ez akként igaz, hogy nem volt nagyobb szerepe, mint más rétegeknél és csoportoknál, sőt a megélhetés nehézségei, az élet ritmusa miatt olykor inkább háttérbe szorult, mint a modem szabadidő fogalmát ismerőknél. Feltétlenül a munka, a mindennapi életfeltételek biztosítása után következett, racionálisan viszonyult hozzá. Nem lehet a könyvről elmélkedést lezárni a 93
