Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Lovas Dániel: Még él a hallgatás törvénye (Apajpuszta - Méregtemető a nemzeti park szomszédságában)

— Apajpuszta, ahogy megismertem, egy rendkívül zárt közösség. Munkalehetőség közel-távol nincsen. Az embereknek létérdekük, hogy helyben dolgozhassanak, mert eljárni onnan és emellett még egy kis háztájit is művelni — ez nem megoldható. Ezért — úgy érzem — megalkudtak a vezetőkkel. Apajpusztán mondta nekem valaki: ide mindig egy szál bőrönddel érkeztek a felső vezetők és kamionnal távoztak. Ez történt. De az ott lakók még ezt is elviselték, eltűrték, hogy helyben dolgozhassanak. Az utóbbi években azután az embereknek kezdett elegük lenni. Megindultak — eleinte névtelenül — a bejelentések a népi ellenőrzéshez, a rendőrséghez, ki tudja, hova.

— Az apajpusztai embereknek súlyos árat kell fizetniük a vezetés ténykedéséért. Vajon elökerülnek-e a felelősök?

— Igen, megvannak a személyes felelősök. Ugyanis az állami gazdaság szervezeti és működési szabályzata egyértelműen rendelkezik arról, kinek mi a feladata a környezetvédelem területén. Az eddigi adatok szerint megállapítható az is, ki „találta ki” az egész tevékenységet. Az is megállapítható, hogy mindezért ki felel.

A nyomozás beszélgetésünk idején még nem ért véget. Mindenesetre elgondolkodtató, amit a rendőr százados mondott. Szavaiból kiderül, hogy a közvéleményt felháborító környezetszennyezési ügy csak egy a különböző visszaélések, szabálytalanságok láncolatában.

* * *

Ismét dr. Tóth Károly szobájában, a Kiskunsági Nemzeti Park igazgatóságán. Az elmúlt hónapok tanácskozásainak valamelyikén emlékezetes szavakkal jellemezte az apajpusztai esetet:

— Nem hiszem, hogy a világ nemzeti parkjai közül van másik, ahol tudatos környezetszennyezés folyik lassan tíz éve. Aminek nemcsak a következményeit kell elviselnünk, hanem a szégyent is. Hiszen tudja a világ, odafigyelnek külföldön is arra, mi történik egy nemzeti park területén — mondta az igazgató, majd a magnetofonfelvétel tanúsága szerint így folytatta:

— Az első környezetszennyezést mi fedeztük fel 1983-ban. Attól kezdve minden illetékes helyen tiltakoztunk az üzem működése ellen. Sajnos az állami gazdaság vezetőségének elvtelen politikai kapcsolatai olyan erősek voltak, hogy az üzem bezárását nem lehetett elérni.

— Vállalja most is az akkori kijelentést? — kérdezem.

A válasz önmagáért beszél:

— A konfliktushelyzet a gazdasággal már a nemzeti park megalakulásakor kialakult, mert ők a védett területen több tízezer kacsát tenyésztettek. Mindig máshová telepítették a kacsákat, ezzel módszeresen tették tönkre a pusztát. Mindenféle érdekre hivatkoztak. Öt-hat év alatt, mire sikerült felszámolni ezt a tevékenységet. Azután jött a hulladékfeldolgozó üzem és 1983-tól a már ismert konfliktus. A ráckevei járás politikai vezetése — akkor még megvoltak a járási tanácsok — nehezen viselte volna el, hogy területén tönkremenjen egy állami gazdaság. Mivel az apajpusztai gazdaság sosem állt anyagilag jól, megadták a politikai és elvi támogatást minden igazgatónak, hogy csináljanak pénzt, amiből csak tudnak és próbálják a gazdaság hírnevét növelni. Ezért támogatták a több milliót hozó vegyi üzemet.

Ezért rendezték a lovasnapokat is, ami szintén állandó konfliktusforrás volt. Mi a régi pásztorhagyományokat szerettük volna bemutatni, a pusztai életformát, az ősi állatfajtákat. Felvonultatni a tiszta népművészetet. Ők viszont — Halász Dezsővel az élen — a bevételre mentek: a pecsenyesütők, a bóvli és cukorkaárusok fizették a helypénzt. Lovardát is akartak építeni színes műanyag kupolával.

Hatalmas traktát rendeztek a meghívott vendégeknek, mert ezzel a pénzzel nem kellett olyan szigorúan elszámolni, mint a vállalati reprezentációs kerettel. A megyei pártvezetés,

76