Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Lovas Dániel: Még él a hallgatás törvénye (Apajpuszta - Méregtemető a nemzeti park szomszédságában)

Lovas Dániel Még él a hallgatás törvénye Apajpuszta — Méregtemető a nemzeti park szomszédságában V*-^zokatlan hírt adott közre a Magyar Távirati Iroda tavaly, karácsony előestéjén: „Rendkívüli méretű környezetszennyezést tárt fel a napokban a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium egyik területi szerve, együttműködve a lakossággal, a Köjállal és a rendőrséggel. Az ügy nagyságrendjére jellemző, hogy eddig 240, egyenként 200 literes hordót találtak nehézfémtartalmú oldószerekkel és festékiszappal a földbe ásva a szakembe­rek.” Hol történt mindez? A szerkesztőségekbe péntek délután eljuttatott telexből nem derült ki. Valahol Magyarországon — ezzel a címmel számolt be olvasóinak a rejtélyes hírről az egyik újság. A földbe ásott 48 ezer liter oldószer felcsigázta az újságírók érdeklődését, s a december 28-án a minisztériumban rendezett rendkívüli sajtótájékoztatón megtelt a terem. Itt azután megtudhatták a sajtó képviselői, hogy a Magyarországon eddig feltárt legsúlyosabb környezetszennyezés színhelye Apajpuszta, a Kiskunsági Állami Gazdaság vegyipari és hulladékhasznosító üzeme. Fény derült az előzetes titkolózás okára is: a bújócska a gazda­ság és a környezetvédő hatóságok között 1982 óta folyik, s csak néhány nappal korábban, december 15-én sikerült döntő bizonyítékokat szerezniük. Ekkor találták meg az elásott, lebetonozott hordókat, összesen 253-at. Másnap a sajtó fantáziát megmozgató címekkel első oldalon számolt be a hallottakról: Példátlan környezetszennyezés; Eltűnt négyszáz tonna mérgező vegyszer; Kétezer hordó méreg sorsa ismeretlen; 3 millió forintos birság; Lehet, hogy felszámolják a gazdaságot és így tovább. Ezzel bevonult a köztudatba Apajpuszta neve, s az év vagy talán a 80-as évtized környezetszennyezési botránya. A hatóságok ettől a naptól kettőzött erővel folytatták a feltáró munkát, ekkor indult be teljes erővel a hivatali, szakértői, s az ügy természeténél fogva a rendőrségi nyomozói gépezet. Amikor e sorokat írom, a kutatás még javában tart. Majd egy évtized irattömegét kell összeszedni, elemezni, több ezer hektárnyi területet felderíteni kutatófúrásokkal, légifelvétellel. Valójában még senkinek sincs teljes képe arról, mi történt, hogyan, s kik a felelősök? A riporter ilyen esetben mit tehet? Várja meg a hosszadalmas — több millió forintot felemésztő — vizsgálatok végét, s ekkor adja közre mások következtetéseit? Vagy pedig induljon el, s pénz és segítő apparátus nélkül kezdje keresni a szemtanúkat, felgombolyíta­ni a történet múltba vezető Ariadne-fonalát? Az utóbbi megoldás mellett döntöttem, s több hónapja tartó „magánnyomozás” tapasz­talatait rögzítettem szubjektív napló jegyzetek formájában. Tekintsék az egészet egy állam­polgár beszámolójának arról, mit látott 1988—89 fordulóján „valahol Magyarországon”. * * * 67

Next

/
Thumbnails
Contents