Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Lovas Dániel: Még él a hallgatás törvénye (Apajpuszta - Méregtemető a nemzeti park szomszédságában)
Az MTI december 28-ai közleménye a sajtótájékoztatóról (részletek): A Pest Megyei Rendőr-főkapitánysághoz több bejelentés érkezett, miszerint a Kiskunsági Állami Gazdaság vegyipari és hulladékhasznosító ágazatánál környezetszennyező módon végzik a munkát, veszélyes hulladékokat ásnak el. A bejelentések alapján vizsgálatot kezdtek, melynek során kiderült, hogy az állami gazdaság anyagmérlege szerint 400 tonna veszélyes hulladék egyszerűen eltűnt a telepről. A tájékoztatón elmondták, hogy környezetszennyezés miatt a Kiskunsági Állami Gazdaság — mely 1981-ben kezdett foglalkozni hulladékfeldolgozással és -hasznosítással — korábban több ízben nagy összegű bírságot fizetett már. Ez azonban nem ösztönözte a gazdaságot a környezetvédelmi előírások betartására. A vizsgálat jelenlegi stádiumában úgy tűnik, hogy a visszaéléseket anyagi haszonszerzés céljából követték el. A vizsgálatban részt vevő szakemberek hangsúlyozzák: bár a talált veszélyes hulladék nagymértékban károsítja a talajt, s mérgező az emberre is, a környék ivóvizét nem veszélyezteti. * * * 1988. december. A sajtótájékoztató másnapján, még mindig a mellbevágó bejelentések hatása alatt. Első utam a Kiskunsági Nemzeti Park kecskeméti igazgatóságára vezet. Az apajpusztai gazdaság kilencezer hektárja Pest megyében található, de a terület egyharmad része a nemzeti parkhoz tartozik. Az itteni szikes pusztán mintegy százötven túzok él. Az ősgyep a ritka madarakkal az UNESCO Bioszféra Rezervátum részeként — nemzetközi kötelezettségek alapján — fokozott védettséget élvez. — Mit szól hozzá? — mutatom a napilapok címoldalait dr. Tóth Károly igazgatónak. Válaszát hallva majd kiejtem kezemből az újságokat. — Nem ért váratlanul, mert tudtunk róla — mondja. — A mi erőnkből csak arra futotta, hogy megvédjük a nemzeti park területét. Ne ott ássák el a hordókat. Kiderül, hogy a természetvédők és a gazdaságok között már fél évtizeddel ezelőtt kirobbant a konfliktus. Az igazgató 1983-as fotókat és egy újságcikket tesz elém. Címe: Méregtemető a nemzeti parkban. A beszámoló szerint az apaji puszta félreeső részén, egy elhagyott homokbányában hevenyészve 250 hordónyi hulladékot földeltek el, s ezt fedezte fel a nemzeti park területfelügyelője. Az ügy vége: országos felhördülés és három és fél millió forintos bírság lett. Persze akkoriban még kisebb volt a társadalmi érzékenység. Inkább csak szakmai körökben terjedt el az eset híre. — Egyáltalán, hogy működhet ilyen üzem a nemzeti park közvetlen közelében? — Bennünket senki sem kérdezett meg az alapításnál. A helyi tanács nem kért természetvédelmi szakhatósági véleményt, pedig kötelessége lett volna. Az 1983-as botrány után mindenki arra gondolt, hogy beszüntetik az üzem működését. — Nem így történt? — A helyi vezetők kapcsolatai erősebbnek bizonyultak. Ez volt ugyanis a gazdaság nyereséget hozó ágazata, így komoly érdek fűződött a fennmaradásához. Beszélgetésünk során két név hangzott el: Bartos Sándor volt igazgatóé és Halász Dezsőé, a műszaki igazgatóé, akit — egyedül az apaji vezetők közül — a sajtótájékoztatón is megemlítettek. — Bartost áthelyezték a szomszédos gazdaság élére, Halász a helyén maradt — mondja dr. Tóth Károly. — Mennie kellett viszont annak a villanyszerelőnek, Major Jánosnak, aki a nemzeti park társadalmi természetvédelmi őreként vette a bátorságot és bejelentést tett az elásott hordókról. Fegyelmivel küldték el, gyorsan elterjedt a híre, hogy nem szabad beszélni. Szabályosan megfélemlítették a gazdaság dolgozóit. A megfélemlítésről, arról, hogy Apajpuszta évek óta konokul hallgat, már a sajtótájékoztatón is beszéltek. Még a rendőrségi nyomozást vezető százados is utalt rá, hogy megfenyegették: szálljon le az ügyről. Vajon honnan vette valaki (vagy valakik) ehhez a bátoságot? Kérdés, melyre egyelőre nincs válasz. Mint ahogy arra se: hol lehetnek a még rejtőzködő hordók, s jelentenek-e időzített bombaként veszélyt a környékben lakókra? 68
