Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Zám Tibor: Két levél
rövidesen kap egy napi négyórás munkát; számításaim szerint keresete fedezni fogja létfenntartásom megnövekedett költségeit. És most hadd térjek rá Juhász Ferencre. Örülök, hogy Juhász nem csupán hírből ismer engem, s irántam való jóindulatának tanújelét is adja, holott, ha tudná... De menjünk sorjába. Egy irodalmi este után, Debrecenben fehér asztal mellett ismertem meg Juhászt és Nagy Lacit. Felemelő volt tudni, hogy milyen két kitűnő költőnk van nekünk. Egy népdalt is tanultam tőlük; Császárkörte nem vadalma. 1960-ban a Csapó-kertben tanítottam. A városi általános iskolák szavalóversenyén Juhász versével indítottam egy diákomat (Délnek húz a fecske, délnek), aki második helyezést ért el. Utólag sem tudom, hogy Juhász Ferencre voltam-e büszkébb vagy arra a kis kölyökre, aki Juhász versével vágta ki a rezet. A nemzedékemben végbement egy hosszan tartó, nem látványos, de annál tragikusabb szakadás. Ezt látványosan csak a két költőóriás szakítása demonstrálja. Korosztálybeliek, pályatársak válaszút elé kerültünk, és a Nagy László táborához csatlakozóknak nem volt fájdalom nélküli a választás. Juhász korábbi költészetének ismeretében és szeretetében számomra is gyászszalagos idő volt e másik költőóriás elvesztése. És ha már a szakításoknál tartunk, azok okainak keresése vagy elemzése nélkül a szelíd Gáli Pista felhorkanása is abszolút igaztalan lett volna? Azontúl. Radnóti Sándor is, meg az egyik vitapartnerem is megegyeznek abban, hogy Juhásznak voltak hívei, akik egy ideig követték, azután nem tudták követni, leszakadtak. Ez rám is érvényes. Mostanában, hogy Bata megjelentetett néhány hatalmas oszlop-verset, megkíséreltem felcsatlakozni. Nem sikerült: tízpercnyi olvasás után olyan szerencsétlennek és kilátástalannak éreztem a helyzetemet, mint az az ember, aki egy szál macsétával próbálja átvágni magát egy dzsungelén, melynek nem tudja, hol a vége. A hiba persze az én készülékemben is lehet (van). Mélységesen idegenkedem a természettudományos világképtől, mert annak emberellenes vonásai a szembetűnők, mert az öncélúsága is emberellenes. Jeremiádákkal nem lehetett volna elpusztítani Hirosimát: atombombával igen!... És azóta mennyit léptünk előre! A természettudományos világkép költséges dolog, tettekben való realizálásának köszönhetően van éhínség, vannak a járványok, vannak a gyógyíthatatlan betegségektől való félelmeink. Emberellenes eltorzulások együttese az ún. „természettudományos világkép”. Ma már szégyen feltenni ilyen kérdéseket, hogy természettudományos kvalitásainkat világűrkutatásra vagy rákkutatásra fordítsuk? Iszonyú költségeket felemésztő rakéták gyártására, vagy (mű)szív-átültetési technika világméretű elterjesztésére? Elfogult vagyok? Hát hogy az úristenbe ne lennék az, amikor csak azért kell húsz évvel hamarabb megdögölnöm, mert nem illek bele egy nagy tévedésbe, ami mai felfogás szerint világkép!... Nekem, Szilveszter, már nincs időm, hogy azt műveljem, amit a Juhász Ferenc: „életlíra”, vagy „halál-líra”, mert akármelyikről is van szó, zsákutca. Ha élet-líra azért, mert az emberiség, úgy ahogy van; fajra, világnézetre, civilizáltságra tekintet nélkül, úgy ahogy van, megérett a pusztulásra. Költőként, prózaíróként, gondolkodó emberként higgyük már el, hogy az emberiségre is vonatkozik a minden élőlények sorsa: születtünk, éltünk, meghalunk. A Föld, mint bolygó, miért lenne kivétel. Ha megérett a pusztulásra: mit ér a pusztulás ellen szavalni, szónokolni? Ha pedig végül, valami csoda folytán mégis elmarad a végítélet (amiben nem hiszek), az nem poétikai kérdés: és ez a másik zsákutca. (A „válasz” attitűdnek pedig tragikomédiája.) És még egy szubjektív adalék akkor, hogyha Juhász szózuhataga elé a „halál-líra” címkéjét ragasztanák. Nekem, Szilveszter, retúrjegyem van az emberi élet végállomására. Néhányszor már elmentem odáig, de szerencsére éppen indult visszafelé egy vonat, amelyre sikerült felkapaszkodnom. Ebben az élet vagy halál ügyben én profi vagyok, akit a legérzékenyebb idegzetű amatőr sem tud a szózuhatagával megtéveszteni. Én oly sok éjszakán keresztül barátkoztam a halállal, hogy már nem félek tőle. Hidd el: ha puskacsövek elé állítanának, nem ragaszkodnék hozzá, hogy kössék be a szemem. És írásba adom neked, hogyha a tüzparancs előtti percben megmérnék a vérnyomásomat vagy a pulzusomat, 63
