Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Zám Tibor: Két levél

el nem issza az eszét... Barátaim az öregurat magas korára tekintettel megkímélték az igazságtól: attól, hogy a fiatalnak vélt 55 éves írónak már három infarktusa volt (azok járulékaival). Napról napra él, és csak azért tűnik úgy, hogy még nem itta el az eszét, mert anno dacumál három embernek elegendő esze volt, amelyből kettőt már elivott, s csak azért tűnik friss, új és tiszta hangú fiatalnak, mert a saját eszét csak most kezdte elinni. Megköszöntem barátaimnak, hogy nem szolgáltattak ki, mert jobb szeretem, ha én szolgáltatom ki magamat és a csoportképről való impresszióimat.

Üdvözlöm a minden férfival kacérkodó, mindenre elszánt Veress Annát, a legszomorúbb lényét mutató Köves Erzsébetet, a mindent tudó, de ál-kíváncsi Balázs Juditot, a szerzők tömkelegét jól begyakorlott szöveggel és mosollyal lekoptató Grausz Pétert, és az asztal végén ülő, nagyon szomorúnak látszó Fekete Miklóst, aki csalódott költőnek látszik. Ha nem tévednék, vigasztalja meg nevemben. A hosszú előmenetel ma már nem jellemzője a magyar irodalomnak. Egy kezdőnek rendkívül nagyot kell dobnia ahhoz, hogy észrevegyék, jegyezzék.

Ha az Irodalmi Kávéház jelenlévőiről való jellemzés nem illenék a jellemzettekre, tekintse azt szigorú magánközleménynek. Otrombaság volna (és igaztalan is), ha stábjukból bárkit egy impresszió alapján megsértenék, egy szót se róluk és nekik!

Szeretettel üdvözli: Zám Tibor

P. S. Adok Magának (nem önzetlenül) egy tippet, amelyet, ha nem fogad el, jó, ha elfogad, még jobb. Az események hátterében a Sarkadi Imrével való rövid, de annál szikrázóbb barátságom van. Előzmények: 1948-ban (Úristen, már ennek is 35 éve) a Németh Andor által szerkesztett „Csillag” novella- és riportpályázatot hirdetett. Sarkadi mindkét műfajban pályázott, de egyikben sem nyert. Én csak a riportban pályáztam, és megközelítőleg 150 pályamű között elnyertem a második díjat. (Csillag, 1949. május „Egy nap Kisújszálláson”). Sarkadi őrjöngött, pocskondiázott, nevetségessé tett (iszonyú beleéléssel tudott csúfolódni), lecsapta elém a „Kőműves Kelemen” c. novelláját, s azt mondta, hogy ha életemben egyszer is írok egy ilyent, akkor ő itt és most hajlandó velem elinni a négy lepedőt. Ezt a váltót én fedezet nélkül aláírtam. Asztaltársaságunk berúgott, mint a segg, s még aprópénzem is maradt villamosra, hogy hazamenjünk. Ám csak 1981-ben értem meg arra, hogy válaszoljak halott barátom kihívására. Ezt a novellát, melynél (?) méltónak érzem magam Sarkadi Imréhez („Szeplős fogantatás”, „Déja vu”), emlékére dedikáltam.

Tudom, hogy Maguk tesznek az évfordulókra, s úgy vélem, igazuk is van. Ha azonban a szabályt erősítő kivételként egymás mellé tennék Sarkadi novelláját (Szökevények 1. kötet 7—11.) és az enyémet, vagy külön az egyiket, külön a másikat, az életem felejthetetlen eseménye volna.

Kérem, Kedves Kötögető Asszonyom, amit fentebb írtam, azt ne tekintse tolakodásnak, de még kérésnek és kívánságnak se. Csupán jó szándékú besegítésnek. Sarkadi említett kötetében van néhány világszínvonalú munka (a „Pokolraszállás”, „A szatír bőre”, a „Vagányok”), amelyeket megrendítően jónak, igaznak, erősnek, világszínvonalúnak tartok, amelyekkel a Rakéta nem vallana szégyent, esetleg Grausz Péter kerülne kínos helyzetbe, mert a 90-100 éves olvasók lelkendező érdeklődésének leszerelése nem volna könnyű az eredeti hangon író, fiatal tehetség iránt. Ha Maga, a képből Mosolygó Magyar Irodalom realizálná az ötletemet, hadd közöljem még, hogy Sarkadi Imre 1961. április 12-én halt meg. Tehát az ötletem elvetése vagy elfogadása ... aktuális.)

U. i. 2.: A Nyájas és Nyálas Olvasót becsaphatják maguk azzal, hogy az Irodalmi Kávéházban kólát isznak, de engem, a profit, ezzel nem vesznek palira. Ha az az italmeny- nyiség, amit maguk fennállásukat ünnepelvén elfogyasztottak, az én hűtőszekrényemben volna, azt mondanám: béreljenek egy kisbuszt, és rúgjunk be „ismeg”. Borkorcsolyáról gondoskodom! (Mostani feleségem kitűnő töltöttkáposztát főzne tiszteletükre.)

60