Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium (II. rész) (Fordította: Szenyán Erzsébet)

a tavasz 1348-ban, amikor Európára lecsapott a fekete halál? Mit látott az ablakon át Johann Wolfgang von Goethe 1832 márciusának egyik napján, amikor haldokolt? A sápadt, alig-tavaszi napot? A reggel óta szemerkélő esőt?

Minél mélyebbre merülünk az emberi drámába, annál gyengébbnek érezzük a természethez fűződő kapcsolatunkat. Telve tragikus érzésekkel, elfordulunk a természettől, melynek lényegétől idegen a tragikum. Ezért él bennünk a vágy, hogy visszatérjünk hozzá, hogy a feszültség állapotából az oly nehezen megszerezhető nyugalom állapotába jussunk.

Anakronisztikus az a rendszer, mely régi válaszokat ad új kérdésekre.

Az alapvető álláspont: semmi sem lehet jó, mindenesetre semmi sem lehet hosz- szabb ideig jó. A jónak el kell pusztulnia. Aki valamit jól csinál, az gyanút ébreszt, elmarasztaló ítéletet provokál. Elpusztítani azt, ami jó, eredményes, alkotó — ez a rosszul működő, kevéssé hatékony rendszer önvédelmi reflexe. Az ilyen rendszer mechanizmusai alacsony fordulatszámon működnek. Minden gyorsítás a legnagyobb feszültségre és erőfeszítésre kényszeríti őket, s ez összeomlással fenyeget. Ezért védekezik a rendszer ösztönösen az ilyen gyorsítás ellen abbeli félelmében, hogy a túl sok energia, alkotó- és teremtő erő túlterheléshez, katasztrófához vezet. Ilyen körülmények között valamit jól csinálni, valamit megsokszorozni és tökéletesíteni nem más, mint sajátos ellenállást tanúsítani, veszélyeztetni a fennálló rendet, leleplezni annak gyöngeségeit.

Az eszme és a struktúra viszonya. Kezdetben van az eszme. („Kezdetben vala az Ige”), az eszme hívja életre a struktúrát („És az Ige testté lett”). A köztük lévő viszony feszültségekkel, konfliktusokkal teli viszony. Minél jobban annektálja, minél nagyobb mértékben kebelezi be a struktúra az eszmét, annál jobban pusztítja azt, annál formálisabbá teszi. Az eszme pedig, minél inkább felülkerekedik a struktúrán, annál inkább megmerevíti azt, elszakítja az élettől, ezzel bukását is előkészíti.

Egy társadalom leigázásának feltétele, alapvető feltétele az, hogy a társadalmat alacsony egzisztenciális szintre süllyesszék. Ezért ennek a szintnek a lesüllyesztése (vagyis az élet általános degradálása, az életminőség romlása, a kényelem csökkenése, a veszélyeztetettség növekedése) nem valami felfoghatatlan vagy abszurd dolog, nem a hibák vagy az ún. voluntarizmus következménye, hanem azok politikájának eredménye, akik uralmukat akarják megerősíteni. Jól tudják ők, hogy a legyengült ember, akit kimerít az ezernyi akadály leküzdése, aki a soha-ki-nem-elégített-szükségletek és a soha-nem-teljesülő-vágyak világában él, könnyen manipulálható, könnyen alkalmazkodik. A túlélésért folytatott harc ugyanis mindenekelőtt rendkívül időigényes, energialekötő, kimerítő tevékenység. Teremtsetek az embereknek ilyen anti-körülményeket, s száz évre biztosítjátok hatalmatokat.

Vannak helyzetek, melyekben a rossz gyorsan, hevesen, váratlan pusztító erővel cselekszik. Ezzel szemben a jó általában lassabban fejti ki tevékenységét, időre van szüksége, hogy kifejezésre jusson, igazolódjék. Ezért a jó gyakran késik — és veszít.

56